A taxis paradoxon

Nemrég Budapesten reptéri transzferre volt szükségem. Ismerőseim felhívták a figyelmem, hogy ne taxit hívjak, vannak reptéri transzferre specializálódott cégek, amelyek a taxi fix árának feléért kivisznek a reptérre. Kiválasztottam egyet a sok közül és rendeltem egy autót másnapra.

Korán reggel, nagy meglepetésemre, egy sárga rendszámú sárga taxi várt. Természetesen a tetőre szerelhető szabadjelző nélkül, amiből nyilvánvaló volt, hogy egy szabadidejében extra betevőért gályázó taxisofőrrel van dolgom.

Beszálltam, elindultunk, hosszú perceken át álmosan néztem a még alvó város tovasuhanó épületeit. Hogy történjen valami, gondoltam feldobok egy témát, amiről a sofőrnek biztos van véleménye. Felvetettem, hogy mivel én nagyon keveset taxizom, ezért az Uber téma engem személyesen nem érintett, de kíváncsi volnék, hogy neki, mint taxisofőrnek, mi a véleménye a közelmúltban történtekről.

Felháborodott, indulatos, szitokszavaktól sem mentes szidalomáradat volt a reakció, amiben viszont volt logikus érvelés is. Ennek lényege az volt, hogy van itten, kérem szépen, egy szabályozott piac, és akkor jönnek holmi csalók, akik kijátsszák eme szabályozott piac szabályait, és így, tisztességtelen módon hátrányt okoznak a tisztességes, szabályozott piac szabályait betartó szegény, szabályok béklyóiban senyvedő taxisoknak.

Hümmögtem egy kicsit, és bevallottam, hogy ebben bizony van valami. Miután lecsillapodott a szitokvihar, újra egy-két perc csenddel ajándékoztam meg magunkat. Egyrészt, hogy pihenjünk, másrészt, hogy következő kérdésem ne kapcsolódjék oly nyilvánvalóan az előzőhöz.

És mondja, az hogyan lehet, hogy most körülbelül a hivatalos taxi árának feléért visz ki engem a reptérre, kérdeztem rövid szusszanásunk után. Jaaaaaaa, hát most nem taxizunk! Ön most autót bérel sofőrrel, magyarázta az éppen maszekoló taxisofőr. Így nem vonatkoznak ránk a fix útdíjak. Széles mosoly jelezte a megcsillantott zsenialitás büszke örömét.

Aha, mormogtam. Értem. Átfutott az agyamon, hogy megkérdezzem, mi a véleménye arról, hogy tiltsák be az illegális tevékenységeket, de ezt a gondolatot inkább megtartottam magamnak. Ennyi paradoxon elég volt mára.

Beszélgetünk, nevetgélünk…

Egy átlagos multikulturális munkanap…

Egy átlagos szürke munkanap. Három kollégámmal ma átruccanunk Erlangenből a néhányszáz kilóméterre található Renningenbe. A céges autó volánjánál egy indonéz családapa ül, az anyósülésen mellette egy idősebb német úr, hátul egy palesztin fiatal srác, no meg én. Beszélgetünk, nevetgélünk. Néha meg csak csendben ülünk, és nézünk ki az ablakon. Eszembe jut, hogy amikor megérkeztünk, feltétlenül el kell küldenem egy emailt a török kolleganőmnek. Egy hosszabb merengés során felderengenek az utóbbi napok magyar belpolitikai témái, és néhány kérdés fogalmazódik meg bennem. Mit jelent egy átlag magyar ember számára az a fogalom, hogy “multikulturális”? Milyen mindennapi tapasztalata van arról, hogy milyen más kultúrkörökből származó emberekkel együtt élni? Aztán valamit kérdez a palesztin srác, és ezek az értelmetlen gondolatok elillannak. Folytatjuk utunkat, beszélgetünk, nevetgélünk…

Nemzeti vagy nemzetközi, az itt a kérdés…

Magyarország köztudottan egy következmények nélküli ország. A jelenséget nevezhetjük a Nemzeti Következménynélküliség Rendszerének. Orbán Viktor megfeledkezni látszik arról, hogy ez egy “nemzeti” rendszer. De valóban az?

Magyarország köztudottan egy következmények nélküli ország. Nem én mondom ezt. A fogalmat Fricz Tamás politológus vezette be a magyar köznyelvbe 1996-ban megkezdet cikksorozatának címével. 2004-ben a cikksorozat gyűjteménye “Egy következmények nélküli ország, avagy a demokrácia erkölcsi válsága” címmel könyvként is megjelent. De elég a Google keresőjébe beírni, hogy “következmények”.

kovetkezmenyek

Az eredmény némi irányultságot is tartalmaz, bár itt érdemes megjegyezni, hogy a fogalom kitalálójának cikksorozata a Magyar Nemzetben és a Heti Válaszban jelent meg, ami azért jelzi, hogy eredendően a következmények nélküliségért szerinte kik voltak a felelősök.

Ma, tíz évvel a könyv megjelenése után, bátran kijelenthetjük, hogy a következmények nélküliség egy nemzeti fogalom. Helyesen úgy kellene mondanunk, hogy a Nemzeti Következménynélküliség Rendszere. És ebben az eseteben a nemzet fogalmát nem sajátítanám ki egy adott politikai oldal számára, mint ahogy azt Magyarországon egyébként szokás. Ez a rendszer valóban nemzeti. A közvélemény, a sajtó és egyéb média, valamint a civil társadalom nagy ívben le van ejtve, a politikus pedig azt mond és tesz, amit akar. Már ideológia is van rá, mert a kétharmad, ugyebár… Nem ecsetelem tovább, mert nincs magyar ember, aki ne értené, hogy mire gondolok.

A Nemzeti Következménynélküliség Rendszerének van egy olyan tulajdonsága, amiről a politikusok, jobban mondva az aktuális politikai vezérkar megfeledkezni látszik. Ez pedig az, hogy nemzeti (még egyszer: politikai hovatartozás nélkül nemzeti). Ami viszont azzal jár, hogy világpolitikai szinten nem érvényes. Az utóbbi időben a magyar kormány mer nagyot álmodni, és világpolitikai tényezőként próbálja magát pozicionálni, sőt, próbál akként is viselkedni. Csak hát mi történik, ha a vidéki parasztfiú bemegy egy úri klubba és próbálja megjátszani az úri fiút? A háta mögött az igazi urak összemosolyognak. Egy darabig hagyják is bohóckodni, hiszen jót szórakoznak rajta, de amikor már túlontúl belejön a szerepébe, ne adj’ isten rendre teremti az urakat, akkor valószínűleg kidobják a klubból.

Orbán Viktor aktuális nyilatkozatai (a tusványosi beszéd, az Oroszország elleni szankciókat firtató megjegyzés, de gondolom következnek még hasonlók) próbára teszik a világot. Vajon az egész Európai Unión belül érvényes a Nemzeti Következménynélküliség Rendszere? És a tengeren túl?

A külföldi média reagál. A The Washington Post cikke következményeket sürget és a következőkel zár:

“The United States, too, should downgrade relations with Mr. Orban’s government. Mr. Orban has excluded himself from the democratic West; he and his government should be treated accordingly.”

A legnagyobb példányszámú észt napilap, a Postimees online is megjelent, remélhetőleg helyesen angolra fordított cikke azt boncolgatja, hogy milyen veszélyes helyzetet teremthet, ha az Oroszok egy gazdaságilag meggyengült Brüsszel-ellenes populista ország formájában rést tudnak ütni az Európai Uniós egységen. A cikk a következő bekezdéssel zár (az Orbán kritika mellet egy jó adag EU kritikával).

“Meanwhile, the other European countries stand faced with a very delicate question: what to do when a member state, in the person of its prime minister, embarks on a path odd and dangerous? An admonition won’t avail much. Any measure more radical is also… out of the question, somehow.”

Megjelentek tehát a hangok, amelyek következményeket követelnek. Amennyiben folytatódnak a hasonló kijelentések (és miért ne tennék, ha marad az ideológiai irány), úgy a hangok is erősödni fognak. Kérdés, hogy következmények lesznek-e? Mert az is lehet, hogy létezik a Nemzetközi Következménynélküliség Rendszere.

Postai párbeszéd

Egy barátom postára ment illetékbélyeget venni. A következő párbeszéd zajlott közte és az ügyintéző hölgy között…

Egy barátom postára ment illetékbélyeget venni. A postás “kisasszony” egy bő ötvenes, elhízott, enyhén ápolatlan nő volt. Következő párbeszéd zajlott kettejük közt:

– Mennyi illetékbélyeget szeretne?
– 13600 Ft-ért.
– Milyen címletekben?
– Mindegy, de minél nagyobbakat, hogy ne kelljen annyit nyalni.
– shhh… (mély sóhaj) Nyalni senki nem szeret!
– Értem.

UPDATE: teljesen véletlenül a blog.hu-n egy mai, kapcsolódó témájú bélyeges posztba botlottam.

A trafiktörvény margójára

Nemcsak, hogy kilátszik a lóláb, hanem egy egész kibaszottul hatalmas ménes vágtat körbe-körbe a magyar dohánykiskereskedelem pusztáján…

Nemcsak, hogy kilátszik a lóláb, hanem egy egész, kibaszottul hatalmas ménes vágtat körbe-körbe a magyar dohánykiskereskedelem pusztáján és akkora port ver fel, hogy azt még a NASA nemzetközi űrállomásáról is látni lehet. A Következmények Nélküli Országban természetesen mindez következmények nélkül is marad. Szép fotókat csinálunk a porfelhőről, méltatlankodunk egyet, esetleg kettőt, majd megvesszük a következő karton cigarettát a sarki trafikban. Megemelt árréssel. Mások eközben elismerően egymásra kacsintanak. Jó mulatság, férfi munka volt. Mi legyen a következő nagy dobás?

Annyira arcátlan, annyira cinikus, annyira undorító, annyira morbid, hogy az már gyönyörűen zseniális, zseniálisan gyönyörű. Annyira magyar.

Balog rémet villant

A Szaniszló ügy jóvoltából egy pillanatra betekintést nyertünk az aktuális hatalom döntéshozatali mechanizmusaiba. A látvány ijesztő…

A Szaniszló fiaskóról nem megszólalni képtelenség. Az általam olvasott cikkek és blogbejegyzések Szaniszló szakmaiságára (pontosabban annak hiányára) és kirekesztő megnyilvánulásaira koncentrálnak, valamint arra, hogy más díjazottak hogyan vélekednek a történtekről. Szaniszló mondandójának értékét megítélni rendkívül egyszerű, csupán el kell olvasni cikkeit, meg kell nézni videóit.

Az esetnek azonban van egy sokkal szomorúbb olvasata. A díjat odaítélő Balog Zoltán miniszter úr jóvoltából ugyanis egy pillanatra betekintést nyertünk az aktuális hatalom döntéshozatali mechanizmusaiba. Az illetéktelen szemek elé terülő látvány pedig ijesztő.

Balog a következőket nyilatkozta:

“2013. március 15-e alkalmából egy újságírói szervezet javaslatára Táncsics Mihály-díjat adományoztam Szaniszló Ferenc újságírónak. Ezt a döntést úgy hoztam meg, hogy nem volt tudomásom […] az emberi méltóságot sértő nyilatkozatairól.”

A szöveg egy részét a tisztánlátás végett pontoztam ki. Ott ugyanis csupán egy a hibás döntést relativizálni próbáló mellébeszélés áll: “…a korábban komoly szakmai színvonalon dolgozó külpolitikai szerkesztő és újságíró elmúlt időszakban tett,…”. A színvonal megítélését az olvasóra bízom, az “elmúlt időszakban” pedig egy újabb tévedés vagy hazugság, ezt eldönteni nem tudom. Szaniszló ugyanis sok-sok éve ugyanazt és ugyanazon a színvonalon írja és mondja.

Ez a nyilatkozat az én olvasatomban a következőképpen értelmezhető:

“Kérem szépen, engem megkeresett egy csókos haverjának a barátja, hogy valami Szaniszló nevű embernek kellene egy Táncsics-díjat adni. Én meg felírtam a listára és odaítéltem neki. Fogalmam sem volt, hogy ki ez az ember, de hát tudják hogy van ez, egy ilyen udvarias kérést nem lehet elutasítani.”

Tekintsünk el attól, hogy Balog nem tudta ki ez az ember. Viszont még azt a fáradtságot se vette magának, hogy utána nézzen. Vagy mondjuk, hogy a titkárnőjének szóljon, nyomtasson már ki neki minden potenciális díjazottról egy Wikipedia bejegyzést meg néhány cikket, hogy este lefekvés előtt vagy a fürdőkádban ülve elolvashassa. Ki tudja, talán egy újságíró a díjátadás után az orra alá nyom egy mikrofont, és akkor nem sül fel. Vagy mert érdekli, hogy kik azok a menő újságírók, akiket díjazni fog.

De úgy látszik, ma Magyarországon a szakmaiságnak semmi nyoma nincsen. A teljesítmény, a minőség nem számít, csak az, hogy ki kinek a kicsodája. A döntéshozók pedig agyatlan droidok, akik úgy lavíroznak pozíciójuk érdekében, hogy próbálnak a csókos haverjának a barátjának a kedvében járni.

El lehet gondolkozni azon, hogy hova vezethet az, ha a kultúra világán túl a gazdaság, az oktatás, az egészségügy és sorolhatnánk még hogy mi minden más területén is hasonló emberek hoznak hasonló módon hasonló döntéseket.

Még

A Kúria elnöke, Darák Péter a pontatlanul reagált Orbán Viktor hétfői felszólalására.

A Kúria elnöke, Darák Péter a következőképpen reagált Orbán Viktor hétfői felszólalására, amelyben Orbán kritizálta a bíróság egyik döntését:

“Az Alaptörvény úgy rendelkezik, hogy a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak.”

Darák Péter pontatlanul fogalmazott. A következő mondat lett volna helytálló:

“Az Alaptörvény még úgy rendelkezik, hogy a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak.”

In dubio pro morio

Aki a farsangi időszakban a Rajnavidék környéként tartózkodik, ne viseljen drága nyakkendőt…

Aki a farsangi időszakban a Rajna-vidék környékén tartózkodik, ne viseljen drága nyakkendőt.

Van ugyanis egy mókás farsangi szokás, mely szerint a hamvazószerdát megelőző csütörtökön az asszonyok ollóval lenyisszanthatják az urak nyakkendőit. A karnevál németországi fellegváraiban (pl. Köln, Mainz vagy Düsseldorf) ezt a szokást az asszonyok komolyan is veszik, és bizony tényleg lenyisszantják a nyakkendőket. Olykor kártérítési per is lesz az esetből. A Rajna-vidéki bíróságok pedig a karneváli bolondoknak szoktak igazat adni. Szerintük az a férfi, aki ilyenkor nyakkendőt hord, ráutaló magatartásával beleegyezik, hogy nyakkendője ketté nyisszantassék. Kevésbé farsangbolond régiók bíróságai hajlamosak inkább a károsultnak igazat adni.

Szerintem itt a római jog egyik alaptételének analógiájára kellene ítélkezni: kétes esetben a bolond javára.

Kicsit szégyellem magam

Nézegettem a német szövetségi parlament honlapját, és feltűnt, hogy az angol, francia és arab nyelvek mellett egy “Leichte Sprache” opció is van, amit az “egyszerű nyelvezet” politikailag korrekt megfogalmazásaként értelmeztem. Kíváncsiságból ráklikkeltem. Első olvasatban valami olyasmi villant be lelki szemeim előtt, mint amikor Jane, a parlamenti képviselőnő, próbálja elmagyarázni Tarzannak, hogy hol dolgozik.

Nézegettem a német szövetségi parlament honlapját, és feltűnt, hogy az angol, francia és arab nyelvek mellett egy “Leichte Sprache” opció is van, amit az “egyszerű nyelvezet” politikailag korrekt megfogalmazásaként értelmeztem.

Kíváncsiságból ráklikkeltem. Első olvasatban valami olyasmi villant be lelki szemeim előtt, mint amikor Jane, a parlamenti képviselőnő, próbálja elmagyarázni Tarzannak, hogy hol dolgozik. A nyitóoldalon többek között a következőket tudjuk meg a német parlamentről:

A Bundes-Tag egy nagy ház neve Berlinben.

És emberek egy csoportjának a neve,
akik ebben a házban dolgoznak.

Az emberek ezen csoportját úgy is hívják:
képviselők.

620 képviselő van.
Köztük nők és férfiak.

…stb. Kétszeres méretű betűtípussal. A Bundestag pedig elválasztva (Bundes-Tag), hogy jobban látszódjék, mely szavakból lett összerakva.

Először röhögtem egy jót (Jane és Tarzan képét látván). Majd elkezdtem gondolkozni, hogy mi a fene ez? Még az is átfutott a fejemen, hogy a németül kevésbé tudó bevándorlók számára próbálják így emészthetővé tenni a parlamentarizmus mikéntjét. Aztán lassan leesett a tantusz: ez az oldal gyerekeknek szól. Általános iskolás gyerekeknek.

Így már világos, mint a Nap. Egy gyerek semmit nem tud kezdeni olyan menüpontokkal, hogy “Dokumentumok”, “Kultúra és Történelem”, “Sajtó”, vagy olyan nyitóoldali felütésekkel, hogy “Aktuális petíciók”, “Emlékezés a nemzeti szocializmus áldozataira”. Egyszerű és lényegre törő alapinfókra van szüksége: mi az, hol van, kik dolgoznak ott, mit csinálnak ott. Tőmondatokban.

Érdekes látni, hogy hol kezdődik a politikai kultúrára való nevelés a német ember fejében. Vagy hogy a politikai kultúra gyerekek számára való terjesztése során milyen csatornákban gondolkoznak. És döbbenetes megtapasztalni, hogy az én (politikai) kultúrám milyen messze van ettől. Röhögök a vélt hülyeségen, majd rájövök, hogy a világon mindenhol így kellene csinálni. Bevallom, kicsit szégyellem magam.