Carpe secundum?

Ma botlottam bele — hogyan másképp, mint a neten böngészve — egy iPhone alkalmazás hirdetésébe.

Nem a reklámról vagy a benne szereplő termékről akarok beszélni. Ami miatt billentyűzetet ragadtam, az az, hogy a reklámfilmben szereplő hölgy három rövid mondatban pontosan megfogalmazza azt a jelenséget, ami haloványabb árnyalatokban, bennem webkettőben élő lényben is csirázott egy ideje. Ilyen velősen viszont szavakba foglalni azonban nem tudtam:

„Ő mindent tud, de jobbnak kell lennem nála.”

„Velem nem lehet a tegnapi meccsről beszélgetni, nálam csak a mai téma a téma.”

„Tudod tartani a lépést?”

Az weben ádáz csata folyik az információs elsőbbségért. De a webkettes időkben ezt a csatát nem (csak) az erre szakosodott hírgyárak vívják egymással. Ők is, de van egy civil hadszíntér is. Ez pedig a közösségi média. Ott lógunk a Facebookon, a Twitteren, a Tumblren, beállítjuk a Google Alertet, figyeljük a blogokat a Google Readerrel…

Ki pósztol elsőként a friss hírt? Ki ismer fel egy mémet még az elején? Vagy inkább, ki tud egy mémet elindítani a neten a közösség segítségével? Ki tudja a kollégájának, barátjának elsütni, hogy “megvolt az, hogy…” úgy, hogy a másiknak még nem volt meg az, hogy…? Nem is olyan régen, amikor még volt olyan, hogy tumblarity és UP Tumblr blogját figyelte az egész (szó szerint!) webkettes közösség, akkor még volt az egésznek valami diszkrét bája. De ennek már vége, pósztol a fél világ. (Félreértés ne essék, én is e fél világ tagja vagyok, nem tartom magamat különbnek.)

Jobbnak kell lennünk náluk! Mindenkinek, mindenkinél.

Ömlik csőstül az információ, és eközben a csökkenő határhaszon alapvető törvényének értelmében inflálódik minden. A vicc, az esztétikum, a vér, a pina, minden. Az ingerküszöb meg folyamatosan kúszik felfelé. Egy finom kis poén már nem is vicces, mert van mellette 43 másik. Egy hangulatos fotó már nem moccant meg bennem semmit, mert az Instagramon percenként találhatok huszat, de ha az már nem elég, akkor a telefonon elindítom az Explore Flickr alkalmazást és ömlenek az inspiráló amatőr felvételek.

Néha rám tör egy hányingerszerű érzés, amikor első betöltéskor frissül hírfolyamom, és mégis: benézek a Facebook-ra, ott fut egész nap a TweetDeck a kettes számú képernyőn, push üzenetet küld a Google Alertem, ha számomra érdekes témában talál valamit,… Mert ha nem, akkor az az érzésem támad, hogy lemaradok valamiről.

Hiszen nem lehet a többiekkel a tegnapi fejleményekről beszélni, mert náluk csak a mai téma a téma!

Közben valahol mélyen tudom, hogy mindez nem számít. Nem ez az, ami igazán számít. Ha egy hónapig nem jelennék meg a virtuális közösségekben, mi történne? Valószínűleg semmi. Kicsit (pontosabban picurkát) hiányozna egy-egy arc, ki tudja, talán én is hiányoznék egy-egy arcnak (bár kétlem, hiszen, ahogy az imént említettem, ők sem hiányoznának nekem nagyon), majd néhány nap elteltével megszűnne ez a hiány is.

Úgy döntöttem holnaptól elmegyek egy kis szabadságra, a valóságba. Egy hónapon át nem fordulok meg a közösségi médiában. A telefonomról törlöm a Facebook, Twitter, Instagram, Foursquare és egyéb alkalmazásokat, nem indul el reggelente a TweetDeck, nem jelentkezem be napközben semmilyen közösségi oldalra.

A Google Alerts-eimet természetesen életben kell tartamom (bár a push-t lekapcsolom) és a Readert is olvasni kell rendszeresen, mert tájékozódni azért kell. De nem folyamatosan, másodpercenként.

Carpe secundum? Én megelégszem azzal, hogy carpe diem.

Nem kell tartani a lépést!