Kicsit szégyellem magam

Nézegettem a német szövetségi parlament honlapját, és feltűnt, hogy az angol, francia és arab nyelvek mellett egy “Leichte Sprache” opció is van, amit az “egyszerű nyelvezet” politikailag korrekt megfogalmazásaként értelmeztem. Kíváncsiságból ráklikkeltem. Első olvasatban valami olyasmi villant be lelki szemeim előtt, mint amikor Jane, a parlamenti képviselőnő, próbálja elmagyarázni Tarzannak, hogy hol dolgozik.

Nézegettem a német szövetségi parlament honlapját, és feltűnt, hogy az angol, francia és arab nyelvek mellett egy “Leichte Sprache” opció is van, amit az “egyszerű nyelvezet” politikailag korrekt megfogalmazásaként értelmeztem.

Kíváncsiságból ráklikkeltem. Első olvasatban valami olyasmi villant be lelki szemeim előtt, mint amikor Jane, a parlamenti képviselőnő, próbálja elmagyarázni Tarzannak, hogy hol dolgozik. A nyitóoldalon többek között a következőket tudjuk meg a német parlamentről:

A Bundes-Tag egy nagy ház neve Berlinben.

És emberek egy csoportjának a neve,
akik ebben a házban dolgoznak.

Az emberek ezen csoportját úgy is hívják:
képviselők.

620 képviselő van.
Köztük nők és férfiak.

…stb. Kétszeres méretű betűtípussal. A Bundestag pedig elválasztva (Bundes-Tag), hogy jobban látszódjék, mely szavakból lett összerakva.

Először röhögtem egy jót (Jane és Tarzan képét látván). Majd elkezdtem gondolkozni, hogy mi a fene ez? Még az is átfutott a fejemen, hogy a németül kevésbé tudó bevándorlók számára próbálják így emészthetővé tenni a parlamentarizmus mikéntjét. Aztán lassan leesett a tantusz: ez az oldal gyerekeknek szól. Általános iskolás gyerekeknek.

Így már világos, mint a Nap. Egy gyerek semmit nem tud kezdeni olyan menüpontokkal, hogy “Dokumentumok”, “Kultúra és Történelem”, “Sajtó”, vagy olyan nyitóoldali felütésekkel, hogy “Aktuális petíciók”, “Emlékezés a nemzeti szocializmus áldozataira”. Egyszerű és lényegre törő alapinfókra van szüksége: mi az, hol van, kik dolgoznak ott, mit csinálnak ott. Tőmondatokban.

Érdekes látni, hogy hol kezdődik a politikai kultúrára való nevelés a német ember fejében. Vagy hogy a politikai kultúra gyerekek számára való terjesztése során milyen csatornákban gondolkoznak. És döbbenetes megtapasztalni, hogy az én (politikai) kultúrám milyen messze van ettől. Röhögök a vélt hülyeségen, majd rájövök, hogy a világon mindenhol így kellene csinálni. Bevallom, kicsit szégyellem magam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.