Könyvajánló – csak úgy

Egyszer csak belső késztetést éreztem, hogy vegyem elő egyik régi kötelező olvasmányomat (pontosabban olvasmányunkat, hiszen mindannyiunké volt), Móricz Zsigmond Rokonok című regényét. Halvány emlékeim alapján úgy sejtettem, hogy harminc-jó-néhány éves fejjel sokkal jobb olvasmánynak fogom tartani, mint ahogy azt tizen-akárhány évesen tettem. Sejtésem beigazolódott.

Egyszer csak belső késztetést éreztem, hogy vegyem elő egyik régi kötelező olvasmányomat (pontosabban olvasmányunkat, hiszen mindannyiunké volt), Móricz Zsigmond Rokonok című regényét. Halvány emlékeim alapján úgy sejtettem, hogy harminc-jó-néhány éves fejjel sokkal jobb olvasmánynak fogom tartani, mint ahogy azt tizen-akárhány évesen tettem. Sejtésem beigazolódott. Alább néhány sor a regényéből.

A főszereplő, a frissen megválasztott zsarátnoki főügyész beszélget a polgármesterrel új programjáról:

– Egy fontos dolog van, méltóságos uram: az emberekkel meg kell szerettetni az adófizetést.

– Mit?

A polgármester úgy elképedt, hogy most aztán már egészen lárvaszerű lett az egész arca. A szája olyan lett, mint a setét kapu, s még egyszer mondta:

– Mit?

Ő pedig nevetett. Már boldog volt, hogy ilyen hatást tud elérni sorra, egy-egy szavával.

– Az adófizetést… Mert Magyarországon egy baj van, egy óriási nagy baj: Magyarországon az emberek nem szeretnek adót fizetni… Senki sem szeret… én sem.

– Na, na – nevetett a polgármester.

– Pedig addig az országból nem lesz európai ország, míg az emberek nem szeretik meg az adófizetést… Ha az emberek nem akarnak adót fizetni, vége a municípiumnak… Szeretni kell a városunkat, ez a miénk… Tenni kell az érdekében, s mit tehet a polgár?… Fizesse az adót…

Megállott, s várta a nevetést, de a polgármester nem nevetett, csak várt. Ő tehát folytatta:

– Kétféle álladalom van, az egyik, ahol nem fizetik az adót. Az ilyen állam mindig elnyomatás alatt van, mert az adót be kell szedni, tehát szükség van végrehajtókra, csendőrökre, katona­ságra és törvényre, hogy bevasalja az adót… A másik, ahol szívesen fizetik az adót: az ilyen állam szabad és önérzetes és öntudatos polgárságának a társadalma. Itt mindenki tudja, mi az adó, mire kell az adó, mi a célja és mi a rendeltetése, és a polgárság maga állapítja meg, mennyi adóra van szükség…

– Nono – mondta a polgármester -, csak ne menjünk messze. Ez már hasonlít egy kicsit Utópia… az utópisztikus gondolkodáshoz…

A következő sorokban a főügyész visszaidézi egy újságírónak előző nap adott interjúját:

Csak reggel jutott eszébe Pistának, hogy nem korrigálta a hírlapíró cikkét. De amikor elolvasta a cikket, látta, hogy valaki korrigálhatta, mert ez az adófizetési felszólítás úgy lógott benne, mint a légy a levesben. Ő tegnap az újságírónak nagy nemzetgazdasági elméletet fejtett ki, amit az szorgalmasan le is írt, hogy miért kell adót fizetni: azért, mert akkor az adófizetők a kezükben tarthatják az államot s hatalmat. Joguk van beleszólni az adók hova fordításába. Példákat is idézett. Hogy mikor a bolgárok a háborúba belementek, a legutolsó bolgár gazda is kiszámította, hogy mit kockáztatnak s mit nyerhetnek a háború által. Ez nem volt meg minálunk, mert a magyarnak nincs átfogó nemzeti gondolkodása, a mi népünktől távol van az, hogy a nemzet szükségleteire gondoljon. Mi csak fizetjük parancsra a pénzt az államkasszába, ezzel szemben sejtelmünk sincs arról, hogy mi lesz abból a pénzből… A magyar nem gazda az országban, csak adófizető alany.

Főhősünk így elmélkedik a városvezető és környezetének ingóságairól:

Tűnődve járkált. Ezek valóban úgy éltek, hogy a városi vagyon a vezetők személyes vagyo nával teljesen össze van keverve… A polgármester lakásán is vannak dísznövények, amiket azért vittek oda, mert nem volt elég hely állítólag az üvegházban… Lehet, hogy ezek a bukszusok is csak szívességből vannak Boronkayéknál a városi vagyonból… Már hogy ők tettek szívességet azzal, hogy elfogadták.

És hogy a Tisztelt Házban hogyan nézett ki a “munka” az 1930-as években? Valahogy így:

– Hol beszéltél a miniszterrel? – kérdezte az alispán.

– Az nagyon furcsa volt, előbb a minisztériumban vártam rá, akkor átvittek a parlament be – míg a miniszter bent volt, hallgattam is az ülést – aztán megint vissza kellett menni a hivatalba, mert mire körülnéztünk, a miniszter sehol se volt.

– Bent voltál a Házban?

– Igen, méltóságos uram.

– Legalább voltak?

Az alispán nevetett.

– Nem merem megmondani, méltóságos uram, a Házban megszámláltam az embereket, mikor a kegyelmes úr beszélt, összesen tizenheten voltak.

Összenéztek és nevettek.

– Nem is tudom pontosan, hány képviselő van.

– Kétszáznegyvennégy, a kétszáznegyvenötödik most van választás alatt, hogy meghalt Unghy.

– Tehát akkor hiányoztak kétszázhuszonheten. Bent volt tizenhét, kint kétszázhuszonhét.

Újra nevettek.

– A parlament az ma nem munkahely. Mi dolgozunk, nem a parlament. A közigazgatáson van ma minden súly – mondta az alispán.

– De mikor a miniszter beszélt, még azok is kimentek. Volt úgy, hogy heten voltak bent a teremben.

[…]

Az alispán ásított és unottan mondta:

– Na és hányan voltak az ellenzéken?

– Hárman-négyen.

– Na látod, ellenzék sincs.

Legyintett.

És záró akkordként néhány szó a hazai politikai elitről és országunk belpolitikai mozgásteréről:

Itt senki sem ért alapjában semmihez. Itt az a baj, hogy mindenki olyan helyen áll, ahová nem készült. S aki ért valamihez, az sehol sincs. Egy volt osztálytársa volt az az újságíró, aki a parlamentben felvilágosításokkal látta el. Az mindent tud, és ma is csak politikai riporter a deresedő fejével. Ez magyarázta meg többek közt, hogy külföldön ahhoz, hogy valaki képvi selő legyen, valóságos életiskolát kell kijárni. Kezdődik az arravalók kiválogatódása az agitációs iskolákban, ahol megtanulnak beszélni s megtanulják a politikához szükséges tudo má nyokat. Mert ma az államkormányzás valóságos tudomány. Ezek a fiatal emberek lesznek a szövetkezeti és párttitkárok, gyűléseket szerveznek, vezetnek, és hosszú idő kell, míg bele­tanulnak az emberekkel való bánásba. Ebben a munkában közben az állam egész élete meg nyílik előtte. Megismerik az embereket, akik vezető szerepet töltenek be a parlamenti munká ban s biztos ítéletük van arról, kire mit lehet bízni, kinek mi a véleménye, ki milyen szerepre jogosult az államban… Ott a képviselőség a legmagasabb diploma egyúttal, amit hosszú szívós munka árán lehet csak megszerezni. Ezzel szemben Magyarországon még nem volt választás. Itt minden képviselő társadalmi érdemei, kormányszolgálatai jutalmául kapja a képviselőséget. A megbízhatóság, nem a hozzáértés a fontos. A rokoni kapcsolat a legbiz­tosabb ismérve a megbízhatóságnak. S minél kevésbé ért valaki magához a politikai tudo mányokhoz, annál megbízhatóbb. Itt szavazógépek kellenek. Itt az állampolgároknak sohasem volt joguk. Itt valamikor láncon kísérték szavazni a polgárokat. Nemcsak ma üres a képvise lőház tanács kozása, üres volt az akkor is, mikor még teátrális parlamenti ülések voltak és zsúfolt Ház hallgatta a nagy vezérszónokokat. Akkor sem volt ellenzék. Kormányképes ellenzék csak pillanatonként állott elő, ha megtörtént, hogy egy koalíció, vagy egy teljes ellenzék kormányra jutott, az nem jelentett semmi fordulatot, mert újra csak a hozzá nem értők kerültek felszínre, akik nem hoztak nemzeti és állami új levegőt, hanem folytatták ugyanazon az úton a dolgokat, ahol a régi kormánypárt abbahagyta…

Hol lesz hát fordulat ennek a nemzetnek az életében?

Az újságíró arról beszélt, hogy ma már kezd az ifjúság foglalkozni a dolgokkal s ha ez az ifjúság kormányképes lesz, ez már fog tudni valamit csinálni… De hol van az még?

Ma, azt mondja, olyan világpolitikai áramlatok uralkodnak, hogy egy nemzetközi döntés úgy elsöpri a gazdasági erőket vagy olyan vonalba állítja, hogy egy kis országnak a belső kor mány zata valóban annyi sincs, mint a városok belkormányzatának a fontossága az ország politi kájában. Mindegy, hogy a képviselőház mit határoz és mit dönt, a nemzetközi szerző dések szabják meg az élet ütemét… A parlamentarizmus elvesztette a cselekvőképességét, helyi tünet. Akkor pedig valóban nem lehet egyebet tenni, csak annak a néhány embernek engedni át a teret, aki ott áll a kormány élén és ide vagy oda köti a nemzet sajkáját. A nagy vontató hajók majd elviszik valamerre az országot.

Felhívom a kedves olvasó figyelmét, hogy a fentebbi sorokat Móricz írta több, mint nyolcvan évvel ezelőtt. Nehogy bárki azt higgye, én itten össze-vissza aktuálpolitizálok. Isten ments! Egyszerűen remélem, hogy az olvasó is jót mulat és kedvet kap, hogy újra elolvassa eme remekművet.

Hátborzongás és összeesküvéselmélet

Amikor az ember asszonya terhes lesz, és elkezd kerekedni a hasa, az ember azon veszi észre magát, hogy mindenhol terhes asszonyok jönnek szembe. Mintha valami furcsa ok folytán az egész világ akkor kezdett volna családalapításba, mint a szemlélő. Pedig valószínűleg csupán arról van szó, hogy amikor egy adott téma felé fordítjuk figyelmünket, a témával kapcsolatos ingereknek egy alacsonyabb küszöböt kell átugraniuk, hogy tudatosuljanak. Bármilyen prózai okai vannak a jelenségnek, a szemlélő egy kicsit hátborzongatónak éli meg.

Onnan jutott ez eszembe, hogy az utóbbi napokban egyre többször borzong a hátam. Az asszony hasa lapos, mint a deszka, az ok valami más.

Hetekkel ezelőtt egy kollégámmal a magasszintű politikai elit manipulatív kommunikációjának tudni vélt és tudott dolgairól beszélgettünk az iszapkatasztrófa kapcsán. Például arról, hogy van egy a környezetvédelmi üzletágban dolgozó ismerősöm, aki történetesen személyesen ismeri Bakonyi Zoltánt, és a színfalak mögül más fényben látszanak a dolgok, mint a média hírcsatornáin keresztül. Eme beszélgetés apropóján kaptam a kollégámtól egy trilógiát, amelynek könyvei a következő címeket viselik: Az elme gyilkosai, A téboly katonái, A végső háború.

Mielőtt belemennék a könyvekben leírtakba, felfedek egy említésre méltó tényt, amelyet a könyv elolvasása után fedeztem fel a szerző után guglizva, mivel a könyv valahogy… hogy is mondjam… “gyanús” volt. A szerzőként feltüntetett Duncan Shelley egy fiktív figura, valódi neve Bodor Csaba. Bodor Csaba szintén fiktív személyiség, állítólag a szcientológiai egyház kitalációja, és az egyház vallási dogmáit adja elő emberi fogyasztásra alkalmasnak vélt módon. A könyveket egyébként állítólag betiltották, boltban, antikváriumban valóban nem fellelhetőek, én is elektronikus formában kaptam őket. Ez egy kicsit más fénybe helyezi az egyébként izgalmas történetet, és magyarázatot ad néhány furcsa dologra (mérhetetlen pszichológia ellenesség, kisebb-nagyobb csúsztatások, manipulatív módon helyesnek tűnő, de formálisan hibás logikai láncok a könyvben), de nem erről szeretnék itt most írni, hanem a borzongásig vezető útról.

Egy kis spoiler elengedhetetlen ahhoz, hogy követni tudjon a kedves olvasó az úton. A könyv egy pszichológus megpróbáltatásairól szól, aki ki akar szállni egy titkos játszmából. Évekig dolgozott az úgynevezett Legfelsőbb Kasztnak, amely egy maroknyi emberből álló titkos döntéshozó szerv, és amely uralkodik az egész világ felett. A világ eseményeit ugyanis három ember irányítja akik négy hatalmi ágra osztották a világot irányító hatalmas szervezetet (ideológia, erőszak, gazdaság, politika), és ezáltal bárhol, bármit el tudnak érni. Ha ahhoz van kedvük, és érdekeik úgy diktálják, új tudományos felfedezéseket hintenek el a világban, összeroppantják, majd újra kivirágoztatják a világgazdaságot, atomháborút robbantanak ki, stb. A rendszer alsóbb szintjein mindenki úgy hiszi, hogy a hierarchiában felette már csak egy néhány fős beavatott testület van. Főhősünk, Julis Andan az ideológia ág világszintű irányítója volt (hozzá tartoztak többek közt a média, a vallás és az oktatás), de elege lett a dologból, és úgy döntött, kitálal. Andan azt tervezi, hogy felfedi a Legfelsőbb Kaszt mibenlétét, megmutatja a világnak, hogyan működik valójában. Számít arra, hogy megpróbálják megakadályozni, ezért elrejtőzködik, és elkezdi írni könyvét, a “Rendszer Hiteles Krónikáját”. Egy fokozatosan eszkalálódó, világra szóló hajsza indul, amely során a Legfelsőbb Kaszt egyre keményebb eszközöket vet be az eltűnt pszichológus megtalálása és kiiktatása érdekében, miközben a hajszában résztvevők és az azt szemlélők közül senki sem tudja, hogy az, ami történik, az imént leírtak miatt történik.

Valakinek rémlik, a történet, annak ellenére, hogy nem olvasta a könyvet? Ha nem, akkor bedobok egy nevet: Julien Assange. Most esetleg?

Julien Assange, a Wikileaks vezetője körül napok óta egy az egyben az történik, mint ami a könyvben Julius Andan körül történik. A sors humorérzékét mutatja, hogy nevük mennyire hasonlít egymásra.

Nem hiszek az összeesküvéselméletekben. Remélem, hogy az olvasott történet emléke űz tréfát az elmémmel, mint ahogy az újszülöttre való várakozás űz tréfát a várandós nők férfiúinak elméjével. De minden nap figyelem az Assange-zsal kapcsolatos híreket, és minden nap megdöbbent, hogy a könyv valamely epizódja látszik megelevenedni a híradásokban. Egyszerűen hátborzongató.