Nemzeti vagy nemzetközi, az itt a kérdés…

Magyarország köztudottan egy következmények nélküli ország. A jelenséget nevezhetjük a Nemzeti Következménynélküliség Rendszerének. Orbán Viktor megfeledkezni látszik arról, hogy ez egy “nemzeti” rendszer. De valóban az?

Magyarország köztudottan egy következmények nélküli ország. Nem én mondom ezt. A fogalmat Fricz Tamás politológus vezette be a magyar köznyelvbe 1996-ban megkezdet cikksorozatának címével. 2004-ben a cikksorozat gyűjteménye “Egy következmények nélküli ország, avagy a demokrácia erkölcsi válsága” címmel könyvként is megjelent. De elég a Google keresőjébe beírni, hogy “következmények”.

kovetkezmenyek

Az eredmény némi irányultságot is tartalmaz, bár itt érdemes megjegyezni, hogy a fogalom kitalálójának cikksorozata a Magyar Nemzetben és a Heti Válaszban jelent meg, ami azért jelzi, hogy eredendően a következmények nélküliségért szerinte kik voltak a felelősök.

Ma, tíz évvel a könyv megjelenése után, bátran kijelenthetjük, hogy a következmények nélküliség egy nemzeti fogalom. Helyesen úgy kellene mondanunk, hogy a Nemzeti Következménynélküliség Rendszere. És ebben az eseteben a nemzet fogalmát nem sajátítanám ki egy adott politikai oldal számára, mint ahogy azt Magyarországon egyébként szokás. Ez a rendszer valóban nemzeti. A közvélemény, a sajtó és egyéb média, valamint a civil társadalom nagy ívben le van ejtve, a politikus pedig azt mond és tesz, amit akar. Már ideológia is van rá, mert a kétharmad, ugyebár… Nem ecsetelem tovább, mert nincs magyar ember, aki ne értené, hogy mire gondolok.

A Nemzeti Következménynélküliség Rendszerének van egy olyan tulajdonsága, amiről a politikusok, jobban mondva az aktuális politikai vezérkar megfeledkezni látszik. Ez pedig az, hogy nemzeti (még egyszer: politikai hovatartozás nélkül nemzeti). Ami viszont azzal jár, hogy világpolitikai szinten nem érvényes. Az utóbbi időben a magyar kormány mer nagyot álmodni, és világpolitikai tényezőként próbálja magát pozicionálni, sőt, próbál akként is viselkedni. Csak hát mi történik, ha a vidéki parasztfiú bemegy egy úri klubba és próbálja megjátszani az úri fiút? A háta mögött az igazi urak összemosolyognak. Egy darabig hagyják is bohóckodni, hiszen jót szórakoznak rajta, de amikor már túlontúl belejön a szerepébe, ne adj’ isten rendre teremti az urakat, akkor valószínűleg kidobják a klubból.

Orbán Viktor aktuális nyilatkozatai (a tusványosi beszéd, az Oroszország elleni szankciókat firtató megjegyzés, de gondolom következnek még hasonlók) próbára teszik a világot. Vajon az egész Európai Unión belül érvényes a Nemzeti Következménynélküliség Rendszere? És a tengeren túl?

A külföldi média reagál. A The Washington Post cikke következményeket sürget és a következőkel zár:

“The United States, too, should downgrade relations with Mr. Orban’s government. Mr. Orban has excluded himself from the democratic West; he and his government should be treated accordingly.”

A legnagyobb példányszámú észt napilap, a Postimees online is megjelent, remélhetőleg helyesen angolra fordított cikke azt boncolgatja, hogy milyen veszélyes helyzetet teremthet, ha az Oroszok egy gazdaságilag meggyengült Brüsszel-ellenes populista ország formájában rést tudnak ütni az Európai Uniós egységen. A cikk a következő bekezdéssel zár (az Orbán kritika mellet egy jó adag EU kritikával).

“Meanwhile, the other European countries stand faced with a very delicate question: what to do when a member state, in the person of its prime minister, embarks on a path odd and dangerous? An admonition won’t avail much. Any measure more radical is also… out of the question, somehow.”

Megjelentek tehát a hangok, amelyek következményeket követelnek. Amennyiben folytatódnak a hasonló kijelentések (és miért ne tennék, ha marad az ideológiai irány), úgy a hangok is erősödni fognak. Kérdés, hogy következmények lesznek-e? Mert az is lehet, hogy létezik a Nemzetközi Következménynélküliség Rendszere.

Balog rémet villant

A Szaniszló ügy jóvoltából egy pillanatra betekintést nyertünk az aktuális hatalom döntéshozatali mechanizmusaiba. A látvány ijesztő…

A Szaniszló fiaskóról nem megszólalni képtelenség. Az általam olvasott cikkek és blogbejegyzések Szaniszló szakmaiságára (pontosabban annak hiányára) és kirekesztő megnyilvánulásaira koncentrálnak, valamint arra, hogy más díjazottak hogyan vélekednek a történtekről. Szaniszló mondandójának értékét megítélni rendkívül egyszerű, csupán el kell olvasni cikkeit, meg kell nézni videóit.

Az esetnek azonban van egy sokkal szomorúbb olvasata. A díjat odaítélő Balog Zoltán miniszter úr jóvoltából ugyanis egy pillanatra betekintést nyertünk az aktuális hatalom döntéshozatali mechanizmusaiba. Az illetéktelen szemek elé terülő látvány pedig ijesztő.

Balog a következőket nyilatkozta:

“2013. március 15-e alkalmából egy újságírói szervezet javaslatára Táncsics Mihály-díjat adományoztam Szaniszló Ferenc újságírónak. Ezt a döntést úgy hoztam meg, hogy nem volt tudomásom […] az emberi méltóságot sértő nyilatkozatairól.”

A szöveg egy részét a tisztánlátás végett pontoztam ki. Ott ugyanis csupán egy a hibás döntést relativizálni próbáló mellébeszélés áll: “…a korábban komoly szakmai színvonalon dolgozó külpolitikai szerkesztő és újságíró elmúlt időszakban tett,…”. A színvonal megítélését az olvasóra bízom, az “elmúlt időszakban” pedig egy újabb tévedés vagy hazugság, ezt eldönteni nem tudom. Szaniszló ugyanis sok-sok éve ugyanazt és ugyanazon a színvonalon írja és mondja.

Ez a nyilatkozat az én olvasatomban a következőképpen értelmezhető:

“Kérem szépen, engem megkeresett egy csókos haverjának a barátja, hogy valami Szaniszló nevű embernek kellene egy Táncsics-díjat adni. Én meg felírtam a listára és odaítéltem neki. Fogalmam sem volt, hogy ki ez az ember, de hát tudják hogy van ez, egy ilyen udvarias kérést nem lehet elutasítani.”

Tekintsünk el attól, hogy Balog nem tudta ki ez az ember. Viszont még azt a fáradtságot se vette magának, hogy utána nézzen. Vagy mondjuk, hogy a titkárnőjének szóljon, nyomtasson már ki neki minden potenciális díjazottról egy Wikipedia bejegyzést meg néhány cikket, hogy este lefekvés előtt vagy a fürdőkádban ülve elolvashassa. Ki tudja, talán egy újságíró a díjátadás után az orra alá nyom egy mikrofont, és akkor nem sül fel. Vagy mert érdekli, hogy kik azok a menő újságírók, akiket díjazni fog.

De úgy látszik, ma Magyarországon a szakmaiságnak semmi nyoma nincsen. A teljesítmény, a minőség nem számít, csak az, hogy ki kinek a kicsodája. A döntéshozók pedig agyatlan droidok, akik úgy lavíroznak pozíciójuk érdekében, hogy próbálnak a csókos haverjának a barátjának a kedvében járni.

El lehet gondolkozni azon, hogy hova vezethet az, ha a kultúra világán túl a gazdaság, az oktatás, az egészségügy és sorolhatnánk még hogy mi minden más területén is hasonló emberek hoznak hasonló módon hasonló döntéseket.

Még

A Kúria elnöke, Darák Péter a pontatlanul reagált Orbán Viktor hétfői felszólalására.

A Kúria elnöke, Darák Péter a következőképpen reagált Orbán Viktor hétfői felszólalására, amelyben Orbán kritizálta a bíróság egyik döntését:

“Az Alaptörvény úgy rendelkezik, hogy a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak.”

Darák Péter pontatlanul fogalmazott. A következő mondat lett volna helytálló:

“Az Alaptörvény még úgy rendelkezik, hogy a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak.”

Így legyen ötösöm a lottón!

Október 4.-én az aznapi IMF sajtótájékoztató leiratát belinkelve a következőket írtam a Facebookon…

Október 4.-én az aznapi IMF sajtótájékoztató leiratát belinkelve a következőket írtam a Facebookon:

Szörcsölni hungary-ra, elolvasni, megjegyezni, és emlékezni, amikor néhány hét múlva jön a “mi harcoltunk körömszakadtáig, de a rohadt IMF miatt muszáj” duma.

Transcript of a Press Briefing by Gerry Rice, Director, External Relations Department, International Monetary Fund

Akinek nincs kedve klikkelni és szörcsölni, íme a lényeges mondat, amely Gerry Rice szájából annak a kérdésnek a megválaszolása után hangzik el, amelyben a kérdező aziránt érdeklődik, milyen pontok tisztázására kérte az IMF a magyar kormányt:

I will add that we are not advocating a tighter fiscal stance than the government’s current 2013 budget target, so there is no more austerity in our proposals, if you will. We are focusing on a balanced and sustainable package of measures.

És az angolul kevésbé tudók számára a mondat jelentése:

Hozzátenném, hogy mi nem javasolunk annál szigorúbb fiskális politikát, mint amilyet a kormány jelenlegi 2013-as költségvetése is megcéloz, tehát javaslataink nem tartalmaznak további megszorításokat, ha úgy tetszik.

Erre ma látom az Indexen, hogy nem kellett heteket várni, elég volt 5 nap.

Így legyen ötösöm a lottón!

Turizmus, kicsit másképp

Az azeri gyilkos elbaltázott ügye kapcsán jutott eszembe, hogy a magyar kormány zsenialitásához még egy csipetnyit kell csupán hozzátenni, és feltaláltunk egy egészen újfajta turisztikai ágazatot: a gyilkolási turizmust…

Az azeri gyilkos elbaltázott ügye kapcsán jutott eszembe, hogy a magyar kormány zsenialitásához még egy csipetnyit kell csupán hozzátenni, és feltaláltunk egy egészen újfajta turisztikai ágazatot: a gyilkolási turizmust. Érdemes elgondolkozni az ebben rejlő lehetőségekben. A gyilkolási turizmus alapgondolata a következő:

  • Találj két nemzetet, amely között pattanásig feszült a viszony, de nem még állnak egymással nyílt háborúban
  • Különíts el egy területet saját országodban, ahol a két egymást gyűlölő nemzet fiai (vagy lányai) egymást meggyilkolhatják
  • A gyilkosokat saját országod hatóságai vegyék őrizetbe, ítéljék el, majd adják ki hazájuknak (szigorúan a törvények és egyéb formális szabályok szerint!)
  • A hazatért gyilkosokat saját országuk elnöke részesítse kegyelemben (szigorúan az ország törvényei szerint!)

Az eljárás a hatályos magyarországi jogszabályoknak, a strasbourgi Európai Egyezménynek, valamint egyéb érintett ország törvényeinek teljesmértékű betartásával történne, ahogy azt a gyakorlatban is demonstráltuk. Csupán arra kellene kérni az érintett országok elnökeit, hogy igérjék meg, nem részesítik kegyelemben a hazaérkező gyilkosokat. Pusztán a formalitás végett. Az ígéretet természetesen nem kellene betartani. De hát mit tegyünk, ha a szigorú nemzetközi szabályok megkívánják, hogy legalább egy hazug igéretet fel tudjunk mutatni? Minden egyes turista esetén hivatalosan tiltakoznánk is írásban, hogy nem értünk egyet a kegyelemben részesítéssel. Persze ezt a tiltakozást sem kellene komolyan venni, de a szabály, az szabály.

A kivitelezés során jól át kell gondolni, hogy a játékra elkülönített terület mekkora legyen. Elkülöníthetnénk például egy egész megyényi területet, és a jelentkezők napokig tartó bújkálós, levadászós játékban ölhetnék egymást. Kölcsönözhetének harcí járműveket, gránátvetőket, stb. Az egész nagyon hasonlítana a Battle Royale című regényre (gyengébbek kedvéért mondjuk a Hunger Games című filmre). Persze ezt rendkívül nehéz volna kivitelezhetni a területen lakók kitelepítésének szükségessége miatt, ezért lehet, hogy célravezetőbb egy franchise-ban működő hálózatot felépíteni és minden nagyvárosban csinálni egy néhány száz négyzetméteres sötét betonlabirintust. Valami hasonlót, mint amilyen a Nyugati Pályaudvar környékén található LaserGame nevű hely. A játékosok hozhatnának saját fegyvert, de természetesen a helyszínen is bérelhetnének ízlés szerint pisztolyt, puskát, esetleg baltát.

A gyors ügyintézést elősegítendő a kijáratnál bilincses rendőrök várnának, akik a turistákat a szomszéd helységben található rögtönítélő bíróságra kisérnék. Ott a turistáknak csupán alá kellene írni a már előnyomtatott vallomásokat: “Alulírott ________ kijelentem, hogy előre megfontolt, aljas szándékból megöltem az 1. sz. mellékletben felsorolt személyeket. Kérem, hogy számomra a legsúlyosabb ítéletet (éltefogytiglan) kiszabni szíveskedjenek.” Az ítélethirdetés végtelenített szalagról szólna, így a delikvens az ítéletet a vallomás aláírásának utolsó tollvonásakor már tudomásul is vette. A kegyelmezés ellen tiltakozó dokumentumot is a tűlélő játékosoknak adnánk át. Vigye haza ő, adja át elnökökének személyesen, hiszen amúgy is találkoznak a hazatérést követő ünnepségen, ahol például a kitűntetéseket átveszik a sikeres hazatérők.

Lehetne egy-egy elleni gyilkolászást rendezni vagy többfős csapatokat egymás ellen ereszteni. Különösen izgalmas volna egy többrésztvevős konfliktus feleit egy eseményen összehozni, mint például a délszláv háború idején a muzulmán, horvát és szerb kisebbség tagjait. Persze egy nyílt háború esetén nem működne a dolog olyan jól, mert a gyűlölködő feleknek nem kellene Magyarországra utazniuk, hogy gyilkolhassák egymást. De egy lappangó háborús helyzet vagy egy évtizedek óta elfojtott faji vagy nemzeti gyűlölködés esetén tömegesen jönnének az emberek, hogy igénybe vegyék eme csodálatos, a világon egyedülálló szolgáltatást.

Az üzleti modell részletes kidolgozásának csak a fantázia szab határt, következzen néhány inspiráló ötlet, amit a nyájas olvasó továbbszőhet.

Adja magát, hogy fizessen a turista. A minőségi szolgáltatásért – a gyilkoláshoz ideális környezet, fegyverek, gyilkolnivaló ellenfelek, stb. – minőségi árat lehetne kérni (15 fős csoporttól jelentős kedvezmény és egy ingyen balta). A gyilkolászást tévében is lehetne közvetíteni, a sugárzási jogokért súlyos pénzeket lehetne kérni. Ha megfelelő szintű márkává nőné ki magát a dolog, egy egész franchise cunamit lehetne idnítani: társasjáték, számítógépes játék, filmforgatási jogok, logos bögrék, kulcstartók, plüssalvós kabalafigurák (plüssfigura tépőzárral kezére rögzíthető véres plüssbaltával), stb. Érdemes egyébként a gyilkolási turizmus ötletét nemzetközi szinten levédeni. Előbb-utóbb más országok is ráébrednek majd, hogy milyen nagy üzlet rejlik benne és ők is meg akarják majd valósítani. Ha ügyesen levédjük, licencdíjat követelhetünk tőlük.

Különösen jótékony hatása volna egy ilyen programnak az országimázsépítés szempontjából. Külföldön vetített országimázs videókban a következő szöveggel lehetne hirdetni Magyarországot: “Ön nemzeti hős szeretne lenni? Netán etnikai tisztogatő? Vagy csak egyszerű utcai harcos? Látogassa meg Magyarországot, a gyilkolási turizmus felllegvárát, az országot, ahol az igazi hősök születnek!” Jelentősen nőne a politikailag instabil területekről érkező turisták száma (Balkán, Közel-Kelet, Kaukázus, Közep-Afrika), ami nagyot lendítene az amúgy is dübörgő magyar gazdaságon.

A gyilkolási turisták Magyarországra küldése – legalábbis a sikeres országok esetén – a turisták anyaországainak is érdeke volna. Néhány ország tehát kormányszinten is érdekelt volna a Magyarorszgra látogató turistáinak biztosított szolgáltatási színvonal emelésében, ezért támogatnának minket. Természetesen semmi sportszerűtlen dologra nem gondolok, csupán olyan apróságokra, mint olcsóbb fegyverbérlés, minden harmadik baltaélezés ingyenessé tétele, meg ilyesmik. Ellentételezésül gázt, olajat, egyéb energiahordozót kérhetnénk vagy azt, hogy vegyenek államkötvényt. Mivel azonban – ahogy a példákból is látható – részünkről csupán apró kényelmi szolgáltatásokról volna szó, lehet, hogy egy-egy igérettel is megelégednénk.

És mivel a “gyilkolási turizmus” nem hangzik valami jól, nevezhetnénk kicsit másképp. Mondjuk hívhatnánk úgy, hogy “unortodox turizmus”.

A körülmetéléstől visszhangzik Németroszág

Németországban egy kölni tartományi bíróság kimondta: fiú gyermekek vallási okokból történő körülmetélése büntethető testi sértésnek minősül. Az ítélet után a németországi iszlám és zsidó közösség felzúdult, a politikusok és a jogalkotó lépéskényszerben. A minap a német állami televízió esti vitaműsorában heves diskurzus folyt a témáról. Szempontok, érvek és ellenérvek egy meglepően komplex témában.

Június végén a kölni tartományi bíróság azt az ítéletet hozta, hogy egy muzulmán kisfiú vallási okokból történő körülmetélése büntethető testi sértésnek minősül. Az indoklás szerint a beavatkozás visszafordíthatatlan változásokat okoz a gyermek testén, akinek egyébként a szabad vallásválasztáshoz való joga is sérül. A beavatkozást végző orvost azzal az indokkal felmentették, hogy tette végrahajtásakor nem tudhatott arról, hogy tilos, amit csinál. Ez az indoklás meglehetősen furcsa, hiszen a szabályok ismeretének hiánya köztudottan nem szokott felmentő érv lenni. Az ítélet minden esetre a jövőre vonatkozóan elég egyértelművé tett egy Németországban eddig szabályozatlan és ezáltal bizonytalan helyzetet az orvosok számára.

Az esetből úgy lett ügy, hogy néhány nappal azután, hogy a szülők kérésére egy orvos egy négyéves kisfiún elvégezete a beavatkozást, kismértékű vérzés lépett fel (az esetek kb. 6%-ban lépnek fel hasonló, kisebb komplikációk). Az anyuka az ambulanciára vitte a gyermeket, az ambulancia értesítette az ügyészséget a történtekről, az ügyészség pedig feljelentést tett.

Az ítélet után a németországi iszlám és zsidó közösség felzúdult. A német központi zsidótanács elnőke felszólította a parlamentet, hogy jogalkotói szerepében “védje meg a vallásszabadságot a támadások elől”. Különösen sértőnek vélte azt, hogy az ítélet a zsidókat olyan képben tűnteti fel, mintha tudatosan kárt tennének a gyerekekben, holott “a zsidó gyerekszeretet szinte legendás”. Ez a kijelentés egyébként jól példázza, hogy az azóta hatalmasra dagadt vitában hogyan mosódnak össze jogi, vallási, lélektani, morális, orvostudományi és politikai szempontok valamint sztereotípiák és előítéletek, ami a vitát rendkívül kuszává és nehézzé teszi.

Időközben a vita már arról szól, hogy mennyi vallásosságot tolerál egy liberális társadalom. A vita kimenetele európai szinten jelzés értékű lehet. Egy magyar ember számára talán kevésbé átérezhető a téma hordereje, mert Magyarország egy nagyobb nyugateurópai országhoz, mint pl. Németországhoz vagy Franciaországhoz képest nem mondható igazi multikulturális országnak. Magyarországon nem megszokott látvány a fejkendős muzulmán nő a metrón. Nem merül fel mindennapi prolémaként, hogy az osztályfőnöknő vajon hordhat-e kendőt vallási okokból az órán vagy sem.

A minap a német állami televízió esti vitaműsorában három hölgy és három úr diskurált a témáról:

  • A német központi zsidótanács elnöke (pro)
  • A török származású integrációs miniszternő, német szocialista párt (pro)
  • A muzulmán orvos, aki maga is végez rituális körülmetéléseket (pro)
  • Egy női genitális csonkítások ellen kűzdő szervezet magát katolikusnak valló alapító hölgye (kontra)
  • A magát kereszténynek valló orvos, aki csak akkor hajlandó metélni, ha az orvosilag indokolható (kontra)
  • A magát muzulmánnak valló török származású szociologusnő (kontra)

A hölgyek és urak minden aspektus minden érvét és ellenérvét felsorakoztatták és minden ismert mocskos érveléstechnikai trükkel éltek – akarva és valószínűleg akaratlanul is. Magam is elcsodálkoztam, hogy a téma milyen sokrétű és komplex. Az sem mindennapos élmény egy magyar ember számára, hogy az állami televízióban főműsoridőben értelmes vita folyik egy a társadalmat megosztó (többek között aktuálpolitikai) témában. Mindezt úgy, hogy látványosan ügyeltek arra, hogy lehetőleg minél több aspektusban is felvonultassanak pro és kontra érvelőket is.

Íme néhány szempont és érvrendszer.

A fiatal lányok jogaiért kűzdő hölgy egyik leleplezett, de mégis makacsul visszatérő technikája az volt, hogy a fiatal leányok klitoriszának eltávolítását és a fiúk hímvesszejének körülmetélését egymás mellé állította, és együttesen jelentette ki róluk, hogy barbár cselekedetek, amelyek mind testben mind lélekben megcsonkítják az áldozatokat. De lehet-e egy napon említeni a két beavatkozást? Egy jelentéktelen előbőrke eltávolítása egyenértékű-e a csikló eltávolításával? A két féle beavatkozás ugyanolyan következményekkel jár? Érzelmi szinten ez az érvrendszer hatásos tud lenni, de a beszélgetés során hamar hatástalanította a vallásos okokból történő körőlmetélést védő oldal.

Érdekes mellékszál, hogy az említett hölgy elmesélése szerint a szervezet 17 évvel ezelőtti bejegyzésénél az alapító okiratban azt rögzítették, hogy a társaság mind a lányok, mind a fiúk vallási genitális csonkítása ellen jött létre. A cégbíróság viszont visszadobta a kérelmet, mondván, a szervezet csak akkor lehet közhasznú szervezet, ha csak a lányok gentiális csonkítása ellen jön létre. Az indoklás szerint nem volna építő jellegű a népek közti megértés szempontjából, ha a fiúk vallási okokból történő körülmetélése ellen is harcolna egy közhasznú társaság. Így a fiús részt törölték az alapító okiratból.

A szociológus hölgy, aki könyvet is írt a témáról, egy saját rokonságában tapasztalt élmény drámai leírásával próbálta bizonyítani, milyen traumatikus esemény a körülmetélés a muzulmán kisfiúk számára (szemben a zsidó szokásokkal, ahol a születés utáni 8. napon történik a beavatkozás, az iszlám vallás szerint a fiú 8. életévének környékén történik a dolog, nyilvánosan, nagy ünnepség közepette). A mellette ülő miniszternő hívta fel a kedves nézők figyelmét, szakmailag nem feltétlenül helyes, amikor egy szociologus egy személyes családi élményt általánosít és ebből von le emberek tízmillióira vonatkozó következtetéseket. A miniszter asszony szerint egyetlen ismert eset sincsen, ahol egy muzulmán vagy zsidó férfi jelentkezett volna bármilyen fórumon vagy hatóságnál, hogy kérem, én lelkileg sérültem a körülmetélésem miatt. Az elnök úr sem tűnt sérültnek, erre célzott is. Ugyanakkor állítólag a női genitális csonkításon túlesett nők sem jelentkeznek később azzal, hogy traumatizálták őket. Valószínűsítem, számukra az a “normális”, hogy megszabadítják őket csiklójuktól. Hogy milyen életük lett volna a csonkítás nélkül, nem tudják. Gondolom, egy eunuch sem panaszkodik, hogy túl ritkán kanos.

Az is felmerülhet, hogy a gyermeknek fájdalmat okoz a beavatkozás, nem akarja azt. Döntse el tehát felnőtt korában, hogy akar-e élni a rituális körülmetélés lehetőségével vagy sem. Így önrendelkezési joga is érvényesülne. A másik oldal szerint egy oltás is fáj. Ha a gyermek dönthetne, nem oltatná be magát pl. kanyaró ellen sem. De egyébként egy keresztény gyermek sem dönthet arról, hogy mely felekezethez szeretne tartozni, vagy, hogy meg szeretne-e keresztelkedni vagy sem. Ennyit tehát az önrendelkezésről. Illetve még talán annyit, hogy a fülbevaló-belövéses csecsemő önrendelkezési jogával mi a helyzet? Egy keresztelőn persze nincs szerepe a szikének, de azért láttam én már kétségbeesetten sírni csecsemőt keresztelőn. És láthattam egy bejátszásban megszeppent, de bátor 8 éves kisfiút körülmetélés előtt, közben és után. A gyermeket az esemény után megkérdezték, hogy ő is körülmetélteti-e majd a gyerekeit. Persze, válaszolta. A riporter miértjére egyszerű volt a válasz: “Én is körül vagyok metélve. Ha a gyermekeim nem lennének, az elég nevetséges volna.”

Hogyan viszonyul egymáshoz a szülők vallásszabadsághoz való joga és a gyermek épségéhez való joga? Ha az ügy szemszögéből nézzük, sokan azt mondják, hogy a szülők vallásszabadsághoz való joga a gyermek épségéhez való joga felett áll. Bár már a német igazságszolgáltatás is olykor szélsőségekbe hajlik, ha a vallásszabadságról van szó. Elhangzott, hogy a német igazságszolgáltatási gyakorlatban van ítélet, amely egy muzulmán férjnek a vallási szabadságra való hivatkozással megengedte a feleség testi fenyítését. E szerint a német igazságszolgáltatásban lassan az iszlám vallási törvények érvényesülnek az alapjogok felett. A gyermek épségéhez való joga olyan erős, hogy a német törvények szigorú szabályai szerint a szülőnek még a nevelési célzatú nyakleves is szigorúan tilos. Ha pofon tekintetében a gyermek testi épséghez való joga a szülők neveléshez való joga felett áll, akkor állhat-e a szülők szabad vallásgyakorlásához való joga a gyermek testi épséghez való joga felett? Nem könnyű kérdés.

Az orvosok is fel tudtak sorakoztatni mindkét oldalon racionális érveket, és mosták is össze-vissza a szempontokat, ahol tudták. Az ellenző orvos elmondta, hogy ő arra tett fogadalmat, hogy a páciensek gyógyulása érdekében cselekszik. A rituális körülmetélésnek szerinte semmilyen egészségügyi indoka nincsen, tehát nem hajlandó azt elvégezni. Ez logikailag majdnem kerek, csak hát összemossa az orvosi szempontot a vallásival. Az, hogy ő nem hajlandó az általa orvosként feleslegesnek tartott beavatkozást elvégezni, semmit nem mond arról, hogy vallási szempontbóol hogyan áll a témához. A körülmetélés mellet szóló érvként különböző állítólagos pozitív orvosi hatások mellet olyan ugandai és kenyai statisztikákat hoztak fel, amelyek bizonyítják, hogy a körülmetélés szignifikánsan csökkenti a HIV virus terjedésének esélyét. Egy bejátszásban elhangzott, hogy a WHO 2007-ben javasolta is a férfiak körülmetélését. Az apró csúsztatásra a kontra véleményen lévő orvos mutatott rá. Az ajánlás olyan afrikai körülmények esetén hatásos, ahol a HIV fertőzöttség mértéke magas (bizonyos afrikai országokban a nők körében 75% körül van) és az általános higiéniai színvonal rendkívül alacsony. A WHO ajánlása is kizárólag a szaharától délre található afrikai országokra vonatkozik, európára értelmezhetetlen és értelmetlen is volna.

Felmerült továbbá, hogy nem lehetne-e változtatni a vallási szokásokon? Ez azon pro érv kiküszöbölését célozta, mely szerint “azért csináljuk, mert a vallásunk megköveteli”. Ez egyébként a pro oldal egyik gyenge pontjának bizonyult. Tudományosan elfogadható racionális érvet nem igazán tudott felhozni a fiú gyermekek körülmetélése mellett. Az egyetlen szilárd érv, hogy vallási szertartás, több ezer éve így csináljuk, kultúránk, identitásunk része. Ez viszont elég erős érv, ha elfogadjuk hogy spirituális alapon vannak az embernek bizonyos kötelezettségei, vannak vallási alapú társadalmi elvárások, amiket nem kérdőjelezünk meg. Ha. De hát ebből fakad a vita, ugyebár. A mókás ellenérv szerint akkor a karácsonyt is érdemes lenne átütemezni nyárra, mert akkor mondjuk kellemesebb az időjárás. A pro tábor szerint továbbá a vallási rituálékat az örökkévalóságra találták ki. Ez azért szintén túlzás. Nem nagy túlzás, de az. A vallások és szokások is változnak idővel, ezt mi is tapasztaljuk pl. karácsony kapcsán, ami valószínűleg nem ugyanaz az ünnep, mint mondjuk 100, 50 vagy akár 10 éve volt. De a változás valóban nem úgy megy végbe, hogy tegnap még nyisszantottunk, holnap már nem, mert beláttuk, hogy felesleges.

Érdekes módon izraelben is vannak a körülmetélést ellenző hangok. Ez viszont állítólag egy elenyésző kissebbség. Trollok pedig mindenhol vannak, ezt tudjuk. Az ellenérv úgy hangzott, miszerint Németországban is vannak UFÓ-hívő emberek, mésem aggatják teli az országot földönkívülieket üdvözlő plakátokkal. Az pedig, hogy egy zsidó vagy muzulmán hívő ember megtagad egy a vallása által megkövetelt szokást vagy rituálét, teljesen más, mint amikor egy törvény tiltja a szokás vagy rituálé gyakorlását.

Azt mindkét fél belátta, hogy egy általános tiltással csak azt érnék el, hogy a körülmetéléseket illegálisan vagy külföldön végeznék, aminek végülis az érintett gyermekek látnák a kárárt. Apropó szakértelem hiánya: a kontra oldal egyik érve, hogy bizony, halálos kimenetelű komplikációk is előfordulnak. Legutóbb Norvégiában halt meg egy csecsemő a körőlmetélés utáni komplikációk következtében. Az egyik orvos szájából hangzott el egy statisztika, mely szerint az USA-ban 500 ezer körülmetélésre esik egy haláleset. Hogy ez sok vagy kevés, nem tudom megítélni. Minden orvosi beavatkozás esetén vannak “balesetek”, egy mellplasztikának is vannak kockázatai, de összehasonlíító számok más típusú beavatkozásokról sajnos nem hangzottak el. Halálos kimenetelű komplikációk nagyobb arányban olyan országokban történnek, ahol a higiéniai állapotok nem összehasonlíthatóak az európai állapotokkal, és ahol nem feltétlenül szakemberek végzik a beavatkozást. Gondolom, ezekben az országokban más orvosi beavatkozás esetén is hasonló a helyzet.

Svédország egyébként az egyetlen eruópai ország, ahol törvény szabályozza a rituális körülmetélést. 2001 óta a beavatkozást kizírólag kórházban, altatás mellett végezheti orvos vagy kijelölt szakember. A törvény bevezetésekor a helyi iszlám és zsidó közösség hasonló vehemenciával reagált, mint a mostani németországi esetben. Időközben megbarátkoztak a szabályozással.

Németországban jelenleg ott tart a dolog, hogy a vita hevesen folyik, a politikusok pedig megígérték, hogy törvénybe foglalják a vallási alapú körülmetélés szabályait. A közhangulat inkább ellenez. A politikusok a vallásszabadságra hivatkozva a közhangulattal szemben eddig védték a dolgot. Mivel viszont a politikusok is látják, hogy a választópolgárok egy jelentős (valószínűleg jól behatárolható) része ellenez, egyre erősödik a politikusok körében is az ellenzők tárbora. Érdemes követni a fejleményeket.

Magyarország szabad ország

Ha bárkinek kétsége volna afelől, hogy szabad országban élünk, nézze meg a két videóban szereplő embert. Szabadon mozoghatnak, azt mondanak, amihez kedvük van.

Ha bárkinek kétsége volna afelől, hogy szabad országban élünk. Az alábbi videókban szereplő két személy mindegyike szabadon mozoghat az országban és mondhatja a mondandóját. (Érdemes mindkét videót teljes terjedelmében végignézni, mert mindkettőre igaz, hogy egy-egy kiragadott részlet alapján nem dönthető el, van-e értelme az egész mondandónak vagy sem.)

Felszólítás adócsalásra!

Amint azt már egy korábbi bejegyzésben is megírtam (pontosabban idéztem), a magyar ember adózáshoz való hozzáállása legalább egy évszázada olyan, amilyen: nagyon nem szeret adózni. Mi magyarok világbajnokok vagyunk kiskapuk felkutatásában és kihasználásában, a szürke zónában való matatásban, ehhez kétség nem férhet. Még egy vibrátor megvásárlásakor is ÁFÁ-s számlát kérünk, és a számlára haverunk cégének címét iratjuk, ha netán mi magunk nem tudnánk ÁFÁ-t visszaigényelni.

Természetesen jómagam mintaszerű adóalany vagyok: teljes bruttó béren vagyok bejelentve munkáltatómnál, nincsen cégem, egyéni vállalkozóként sem számlázgatok, stb. (most bizonyára sok olvasóm baleknak vagy hazugnak tart, de ez mit sem változtat a tényen). Illetve voltam. Mert eljött az a pillanat, amikor erős belső késztetés hatására úgy döntöttem, nem csak, hogy én magam kezdek el adót csalni, de nyilvánosan fel is szólítom honfitársaimat, hogy velem együtt csaljanak!

Hogy mi késztetett ilyen vad és államellenes cselekedetre? Nos, ma esete megéheztem, és feleségemmel lesétáltam a Dunapartra, hogy megvacsorázzak. Este nyolckor rendeltem magamnak egy méretes darab sült kolbászt kenyérrel, mustárral egy üveg kellemesen hideg sör kíséretében.

Mikor nekiláttam a kolbásznak, arra gondoltam, hogy most bizony valami nagyon egészségtelen dolgot fogok tenni. És akkor hirtelen felötlött bennem, hogy a chipsadó bevezetése után az esti sült kolbász evés – legalább is, ahogy azt a témával kapcsolatos eddigi sajtóhírekből én magamnak összeraktam – egy fantasztikusan rafinált adócsalással fog felérni. Hiszen tettem népegészségügyi szempontból rettentően káros, de a chipsadó kieszelőinek éles és minden részletekre pontosan kiterjedő tekintete elsiklott a zsírban tocsogó sült kolbászok, töltött káposzták, vöröshagymás zsíros kenyerek, szalonnák és töpörtyűk felett.

Lopjuk magunkat együtt degeszre! Megalapítottam a Chipsadócsalók klubja Facebook oldalt, és kérem a kedves olvasót, csatlakozzon! Posztoljuk ki együtt, hogy milyen egészségtelen ételekkel lopjuk meg az államot sokszázmilliárd adóforinttal nap mint nap.

Aki Twitteren szeretné tudatni adócsalása tárgyát, az pedig a #chipsadocsalas (régebben #hamburgeradocsalas) hashtaggel jelölje szalonnás rántottájáról készült fotóját.

Magyarország chipsadócsalói egyesüljetek!

 

Könyvajánló – csak úgy

Egyszer csak belső késztetést éreztem, hogy vegyem elő egyik régi kötelező olvasmányomat (pontosabban olvasmányunkat, hiszen mindannyiunké volt), Móricz Zsigmond Rokonok című regényét. Halvány emlékeim alapján úgy sejtettem, hogy harminc-jó-néhány éves fejjel sokkal jobb olvasmánynak fogom tartani, mint ahogy azt tizen-akárhány évesen tettem. Sejtésem beigazolódott.

Egyszer csak belső késztetést éreztem, hogy vegyem elő egyik régi kötelező olvasmányomat (pontosabban olvasmányunkat, hiszen mindannyiunké volt), Móricz Zsigmond Rokonok című regényét. Halvány emlékeim alapján úgy sejtettem, hogy harminc-jó-néhány éves fejjel sokkal jobb olvasmánynak fogom tartani, mint ahogy azt tizen-akárhány évesen tettem. Sejtésem beigazolódott. Alább néhány sor a regényéből.

A főszereplő, a frissen megválasztott zsarátnoki főügyész beszélget a polgármesterrel új programjáról:

– Egy fontos dolog van, méltóságos uram: az emberekkel meg kell szerettetni az adófizetést.

– Mit?

A polgármester úgy elképedt, hogy most aztán már egészen lárvaszerű lett az egész arca. A szája olyan lett, mint a setét kapu, s még egyszer mondta:

– Mit?

Ő pedig nevetett. Már boldog volt, hogy ilyen hatást tud elérni sorra, egy-egy szavával.

– Az adófizetést… Mert Magyarországon egy baj van, egy óriási nagy baj: Magyarországon az emberek nem szeretnek adót fizetni… Senki sem szeret… én sem.

– Na, na – nevetett a polgármester.

– Pedig addig az országból nem lesz európai ország, míg az emberek nem szeretik meg az adófizetést… Ha az emberek nem akarnak adót fizetni, vége a municípiumnak… Szeretni kell a városunkat, ez a miénk… Tenni kell az érdekében, s mit tehet a polgár?… Fizesse az adót…

Megállott, s várta a nevetést, de a polgármester nem nevetett, csak várt. Ő tehát folytatta:

– Kétféle álladalom van, az egyik, ahol nem fizetik az adót. Az ilyen állam mindig elnyomatás alatt van, mert az adót be kell szedni, tehát szükség van végrehajtókra, csendőrökre, katona­ságra és törvényre, hogy bevasalja az adót… A másik, ahol szívesen fizetik az adót: az ilyen állam szabad és önérzetes és öntudatos polgárságának a társadalma. Itt mindenki tudja, mi az adó, mire kell az adó, mi a célja és mi a rendeltetése, és a polgárság maga állapítja meg, mennyi adóra van szükség…

– Nono – mondta a polgármester -, csak ne menjünk messze. Ez már hasonlít egy kicsit Utópia… az utópisztikus gondolkodáshoz…

A következő sorokban a főügyész visszaidézi egy újságírónak előző nap adott interjúját:

Csak reggel jutott eszébe Pistának, hogy nem korrigálta a hírlapíró cikkét. De amikor elolvasta a cikket, látta, hogy valaki korrigálhatta, mert ez az adófizetési felszólítás úgy lógott benne, mint a légy a levesben. Ő tegnap az újságírónak nagy nemzetgazdasági elméletet fejtett ki, amit az szorgalmasan le is írt, hogy miért kell adót fizetni: azért, mert akkor az adófizetők a kezükben tarthatják az államot s hatalmat. Joguk van beleszólni az adók hova fordításába. Példákat is idézett. Hogy mikor a bolgárok a háborúba belementek, a legutolsó bolgár gazda is kiszámította, hogy mit kockáztatnak s mit nyerhetnek a háború által. Ez nem volt meg minálunk, mert a magyarnak nincs átfogó nemzeti gondolkodása, a mi népünktől távol van az, hogy a nemzet szükségleteire gondoljon. Mi csak fizetjük parancsra a pénzt az államkasszába, ezzel szemben sejtelmünk sincs arról, hogy mi lesz abból a pénzből… A magyar nem gazda az országban, csak adófizető alany.

Főhősünk így elmélkedik a városvezető és környezetének ingóságairól:

Tűnődve járkált. Ezek valóban úgy éltek, hogy a városi vagyon a vezetők személyes vagyo nával teljesen össze van keverve… A polgármester lakásán is vannak dísznövények, amiket azért vittek oda, mert nem volt elég hely állítólag az üvegházban… Lehet, hogy ezek a bukszusok is csak szívességből vannak Boronkayéknál a városi vagyonból… Már hogy ők tettek szívességet azzal, hogy elfogadták.

És hogy a Tisztelt Házban hogyan nézett ki a “munka” az 1930-as években? Valahogy így:

– Hol beszéltél a miniszterrel? – kérdezte az alispán.

– Az nagyon furcsa volt, előbb a minisztériumban vártam rá, akkor átvittek a parlament be – míg a miniszter bent volt, hallgattam is az ülést – aztán megint vissza kellett menni a hivatalba, mert mire körülnéztünk, a miniszter sehol se volt.

– Bent voltál a Házban?

– Igen, méltóságos uram.

– Legalább voltak?

Az alispán nevetett.

– Nem merem megmondani, méltóságos uram, a Házban megszámláltam az embereket, mikor a kegyelmes úr beszélt, összesen tizenheten voltak.

Összenéztek és nevettek.

– Nem is tudom pontosan, hány képviselő van.

– Kétszáznegyvennégy, a kétszáznegyvenötödik most van választás alatt, hogy meghalt Unghy.

– Tehát akkor hiányoztak kétszázhuszonheten. Bent volt tizenhét, kint kétszázhuszonhét.

Újra nevettek.

– A parlament az ma nem munkahely. Mi dolgozunk, nem a parlament. A közigazgatáson van ma minden súly – mondta az alispán.

– De mikor a miniszter beszélt, még azok is kimentek. Volt úgy, hogy heten voltak bent a teremben.

[…]

Az alispán ásított és unottan mondta:

– Na és hányan voltak az ellenzéken?

– Hárman-négyen.

– Na látod, ellenzék sincs.

Legyintett.

És záró akkordként néhány szó a hazai politikai elitről és országunk belpolitikai mozgásteréről:

Itt senki sem ért alapjában semmihez. Itt az a baj, hogy mindenki olyan helyen áll, ahová nem készült. S aki ért valamihez, az sehol sincs. Egy volt osztálytársa volt az az újságíró, aki a parlamentben felvilágosításokkal látta el. Az mindent tud, és ma is csak politikai riporter a deresedő fejével. Ez magyarázta meg többek közt, hogy külföldön ahhoz, hogy valaki képvi selő legyen, valóságos életiskolát kell kijárni. Kezdődik az arravalók kiválogatódása az agitációs iskolákban, ahol megtanulnak beszélni s megtanulják a politikához szükséges tudo má nyokat. Mert ma az államkormányzás valóságos tudomány. Ezek a fiatal emberek lesznek a szövetkezeti és párttitkárok, gyűléseket szerveznek, vezetnek, és hosszú idő kell, míg bele­tanulnak az emberekkel való bánásba. Ebben a munkában közben az állam egész élete meg nyílik előtte. Megismerik az embereket, akik vezető szerepet töltenek be a parlamenti munká ban s biztos ítéletük van arról, kire mit lehet bízni, kinek mi a véleménye, ki milyen szerepre jogosult az államban… Ott a képviselőség a legmagasabb diploma egyúttal, amit hosszú szívós munka árán lehet csak megszerezni. Ezzel szemben Magyarországon még nem volt választás. Itt minden képviselő társadalmi érdemei, kormányszolgálatai jutalmául kapja a képviselőséget. A megbízhatóság, nem a hozzáértés a fontos. A rokoni kapcsolat a legbiz­tosabb ismérve a megbízhatóságnak. S minél kevésbé ért valaki magához a politikai tudo mányokhoz, annál megbízhatóbb. Itt szavazógépek kellenek. Itt az állampolgároknak sohasem volt joguk. Itt valamikor láncon kísérték szavazni a polgárokat. Nemcsak ma üres a képvise lőház tanács kozása, üres volt az akkor is, mikor még teátrális parlamenti ülések voltak és zsúfolt Ház hallgatta a nagy vezérszónokokat. Akkor sem volt ellenzék. Kormányképes ellenzék csak pillanatonként állott elő, ha megtörtént, hogy egy koalíció, vagy egy teljes ellenzék kormányra jutott, az nem jelentett semmi fordulatot, mert újra csak a hozzá nem értők kerültek felszínre, akik nem hoztak nemzeti és állami új levegőt, hanem folytatták ugyanazon az úton a dolgokat, ahol a régi kormánypárt abbahagyta…

Hol lesz hát fordulat ennek a nemzetnek az életében?

Az újságíró arról beszélt, hogy ma már kezd az ifjúság foglalkozni a dolgokkal s ha ez az ifjúság kormányképes lesz, ez már fog tudni valamit csinálni… De hol van az még?

Ma, azt mondja, olyan világpolitikai áramlatok uralkodnak, hogy egy nemzetközi döntés úgy elsöpri a gazdasági erőket vagy olyan vonalba állítja, hogy egy kis országnak a belső kor mány zata valóban annyi sincs, mint a városok belkormányzatának a fontossága az ország politi kájában. Mindegy, hogy a képviselőház mit határoz és mit dönt, a nemzetközi szerző dések szabják meg az élet ütemét… A parlamentarizmus elvesztette a cselekvőképességét, helyi tünet. Akkor pedig valóban nem lehet egyebet tenni, csak annak a néhány embernek engedni át a teret, aki ott áll a kormány élén és ide vagy oda köti a nemzet sajkáját. A nagy vontató hajók majd elviszik valamerre az országot.

Felhívom a kedves olvasó figyelmét, hogy a fentebbi sorokat Móricz írta több, mint nyolcvan évvel ezelőtt. Nehogy bárki azt higgye, én itten össze-vissza aktuálpolitizálok. Isten ments! Egyszerűen remélem, hogy az olvasó is jót mulat és kedvet kap, hogy újra elolvassa eme remekművet.