Globál lokál

Globál lokál – Janus arcok a kommunikáció világában cím alatt ült le egymással Balogh Ákos Gergely, Bodó Balázs, Rozgonyi Krisztina, Uj Péter és Weyer Balázs a Trafóban. A bejegyzésben a teljes beszélgetés meghallgatható.

Globál lokál – Janus arcok a kommunikáció világában címmel tegnap volt egy kis beszélgetés a Trafóban az alábbi résztvevőkkel:

  • Balogh Ákos Gergely – Mandiner főszerkesztő
  • Bodó Balázs – a Média Oktató és Kutató Központ oktatója
  • Rozgonyi Krisztina – a Nemzeti Hírközlési Hatóság volt elnöke
  • Uj Péter – Index főszerkesztő
  • Weyer Balázs – Origo főszerkesztő

Mivel nem volt időm és kanócom kivonatolni, egyszerűen felvettem és felraktam a felhőbe. Ha van időd hallgass bele. Kb. az alábbiak szerint tagolódott a beszélgeetés:

Időpont Téma
Felvezetés
1.53 Google-Facebook-YouTube. Barát vagy ellenség?
14.40 Szabályozás kérdése (kis kitérővel az online szerencsejáték site-okra)
28.00 Az online tartalomelőállítás és szerkesztés jövője, a média szerepe a globális online világban
32.00 A Facebook ereje és korlátai
Nézők kérdeznek
58.50 A FB mozgosító ereje valóban nagyobb-e, mint más csatornáké? Referenciaközeg és információ torzulás. Hitelesség.
71.34 Honnan lesz majd tartalom? Ha meg számolatlanul lesz, nem lehetne-e az a szerkesztők feladata, hogy a nagy tartalomtengerből kihalásszák a fontosat?
80.37 A globális platformok lokális pozitív és negatív externáliái + többé-kevésbé kapcsolódó reakciók
94.05 Hol lehet még esetleg tenni a globál-lokál egyensúlybillenés ellen?
98.25 Fizetős tartalmak lehetőségének kérdése

Mivel mono felvételről van szó, csak a bal hangszóróban fog szólni.

(Az alábbi lejátszó flash-es, úgyhogy mobilról valószínűleg nem fogod látni.)

Kontextustévesztés a közösségi médiában

Deutsch Tamás egyik napról a másikra híres twitterarc lett. Megírta az összes online médium, számtalan blogger, Yamm! trend lett és még a csapból is ő folyik, sőt folyni is fog, mivel nemsokára haza látogat Brüsszelből, és akkor a tévében is őt fogjuk látni, amint twitteres élményeiről mesél.

Online szakemberként Deutsch Tamás twittjeinek konkrét tartalmát nem szeretném kommentálni. Viszont nagyon érdekesnek tartom a történteket, mert rámutat a közösségi médiában, különösen a Twitteren való jelenlét egy érdekes jelenségére, amely általánosítható, és Deutsch Tamás konkrét esetétől független.

A Twittert az iwiw-vel és a Facebookkal szemben nagyon kevesen ismerik (a hazai internetezők kicsit több, mint kb. 1%-a regisztrált) és még annál is kevesebben használják aktívan. A Twitter teljesen másképpen működik, mint egy iwiw vagy egy Facebook. Ennek egy új felhasználó eleinte esetleg nincsen tudatában. Az iwiw-ről vagy Facebookról érkező Twitter felhasználó először megkeresi ismerőseit, elkezdi őket követni, azok visszakövetik, a posztok jönnek-mennek, és kialakul egy olyan hangulat, amit én “kocsmai hangulat”-nak nevezek. Ebben a kocsmai hangulatú közegben gyakran felületes, laza és informális társalgás folyik. “Közösségi média = közösségi média” – gondolja közben a kezdő twitterező, egyre megy. Azután idővel elkezd számára idegen twitterarcokat követni, pusztán azért, mert valamiért érdekesek, és őt is elkezdik követni mások, akik valami ok folytán őt tartják érdekesnek. Rendkívül sok “ok” lehet, nem csak a szimpátia számít. Különösen igaz ez egy közéleti szereplőre, egy médiaszemélyiségre, egy nagynevű cég meghatározó emberére vagy bármilyen más ismert nevű twitterezőre.

Tegyük fel, hogy twitterezőnk az egyébként szokásos “kocsmai hangulatban” közöl egy udvariatlan/politikailag inkorrekt/nyomdafestéket nem tűrő/megosztó/stb. (mindenki válassza ki a neki tetszőt) bejegyzést. Ezt néhány ismert és ismeretlen követő felkapja és tovább közli (Twitter zsargonban retweeteli, vagy RT-zi) , majd az ő ismeretlen és még ismeretlenebb követőik ugyanezt teszik. Az eredeti bejegyzés így exponenciális robbanással kezd terjedni. Ha egy-egy ismerős 5 ismerőse újra közli az eredeti bejegyzést, akkor 5 ismerettségi mélység után már több, mint 3.000 (főleg teljesen ismeretlen!) emberhez eljut az eredeti üzenet. Az exponenciális növekedés miatt egy következő szint esetén ez a szám már több, mint 16.000, az azt követő szint után pedig közel 80.000. A gondolatmenetben nem is a konkrét számok a lényegesek, hanem az, hogy milyen robbanásszerűen tud elterjedni egy pusztába kiáltott szó. Erre még rásegíthet az, hogy a Twitter kliensek figyelik a növekvő érdeklődésre számot tartó posztokat, és ezeket kiemelik (pl. Yamm! trendek), amivel egy bimbózó érdeklődést keltő bejegyzés kiemelt figyelmet kaphat. Továbbá – szemben mondjuk egy Facebook bejegyzéssel – a twittek nyilvánosak, bárki láthatja azokat, akár Twitter felhasználó, akár nem. A “bárki” alatt értendő a Google is, ezért egy-egy poszt a kereső találati listáiban is hamar megjelenhet, nagy eséllyel előkelő helyen a találati listán.

Egy szó, mint száz: a Twitter sajátossága, hogy egy bejegyzés pillanatok alatt nagy nyilvánosságra tehet szert, mindezt adott esetben visszavonhatatlanul, az eredeti posztoló legcsekélyebb kontrollja nélkül.

Hogyan érdemes egy ilyen környezetben viselkedni és kommunikálni? Tömören: óvatosan.

Azonos (vagy analóg) szituációkban környezettől függően különböző módon viselkedünk és kommunikálunk. Ha a kocsmában a haverom felborít egy korsó sört, ami rám ömlik, akkor esetleg azt találom mondani, hogy “Bazd meg Józsi, te köcsög, most bűzleni fogok, mint egy rohadt görény!” Ha egy üzleti megbeszélés során az étteremben a beszélgető parnterem csinálja ugyanezt, akkor talán azt mondom: “Kedves József, ne érezze feszélyezve magát, nem történt semmi.” Más a kontextus. Legfőképpen más a hallgatóság és a hallgatósághoz való viszonyom.

És itt lehet nagyot hibázni bármely közösségi médiában. Ugyanis úgy kommunikálunk egy feltételezett kontextusban, hogy a feltételezés 1) már a közlés időpontjában téves, vagy ami veszélyesebb, mert kevésbé nyilvánvaló, 2) idővel válik tévessé.

Az elsőre példa, amikor olyasmit posztol valaki, hogy “Már megint az a szar meló!” megfeledkezve arról, hogy esetleg főnöke is ismerősei között van. Ezt érzésem szerint ritkábban követjük el, mert nyilvánvalóbb.

A másodikra lehet példa Deutsch Tamás esete, amennyiben eleinte nem volt tudatos az – ízlés szerinti megítélendő mértékű – provokáció (ugyanis lehet, hogy Deutsch Tamás tudatában van az itt leírtaknak, de ennek ellenére posztolt úgy és azt, amit – de én feltételezem, hogy nem). Twittel “kocsamai hangulatban” (szűkebb körben, magánemberként, laza, informális közlés, feltételezetten szimpatizáló környezet), ami pillanatokon belül egy teljesen más kontextusban jelenik meg (teljes sajtónyilvánosság, mint EP képviselő, ezért formális közlés, bizonyára nem kis részben ellenséges hallgatóság). Úgy sejtem, hogy a – legalább is első ilyen – poszt megírásának pillanatában Deutsch Tamás nem volt tudatában annak, hogy néhány perc leforgása alatt ez a kontextusváltás megtörténhet.

Az hazai első hasonlóan elhíresült kontextustévesztés 2009 decemberében történt, amikor a Vodafone egyik marketingese twittelt egy alapvetően humoros üzenetet, amely rendkívül gyorsan széles körben nyilvánossá vált. Nem lett volna ezzel gond, ha a twitt az “informális poénkodás vetélytárs kollégák között” kontextusban maradt volna. Viszont a  Vodafone cégvezetése a twittet későbbi nagy sajtóvisszhangja után “hivatalos véleményközlés” kontextusban értelmezte, így “sportszerűtlen” viselkedése miatt a posztolót kirúgták.

A második típusú kontextustévesztés egyébként szerintem a Twitteren sokkal könnyebben megtörténhet (ismeretlen platform, nyitott rendszer, robbanásszerű terjedés), míg bizonyos óvintézkedésekkel a Facebookon talán ki is zárható (finoman hangolahtó adatvédelmi beállítások, bejegyzések láthatóságának állíthatósága). Az iwiw-hez vagy Facebookhoz szokott új Twitterező könnyen botlik.

Tanácsom tehát a (nem csak kezdő) Twitterezőknek: Twittelés előtt olvasd el még egyszer, és gondold végig, mit szólnál, ha a twittedet a fél magyar internetező társadalom elolvasná, és milyen következményei lehetnének ennek rád és a twittedben szereplőkre nézve. Ha így is rendben van, megnyomhatod a megosztás gombot.

Lássuk be, kérem…

12 nap. Ennyi ideig nem léptem be egy közösségi oldalra sem és nem használtam egyik közösség telefonos alkalmazását sem. A terv egy hónap volt. Félsikernek sem mondható. Persze hozzá tartozik, hogy a médiaiparban dolgozom. Mivel munkaidőmben egy online szerkesztőség mellett ülök, minden nap megkaptam, hogy “hallottad azt, hogy… ja, nem hallottad, mert most nem twitterezel”. Vagy például nem egy barátom, aki egyébként tudott az akciómról, Facebookos linkeket küldött nekem, hogy ezt nézzem meg és azt nézzem meg. Ma pedig a programozók szóltak, hogy szükségük van egy Facebook alkalmazás azonosítóra az egyik site-unk FB integrációja miatt, legyek szíves létrehozni egyet. Ha nagyon akarnám, hazudhatnék magamnak, hogy muszáj volt. De nem hazudok, belátom, kérem. Mert hiszen micsoda érzés…

Carpe secundum?

Ma botlottam bele — hogyan másképp, mint a neten böngészve — egy iPhone alkalmazás hirdetésébe.

Nem a reklámról vagy a benne szereplő termékről akarok beszélni. Ami miatt billentyűzetet ragadtam, az az, hogy a reklámfilmben szereplő hölgy három rövid mondatban pontosan megfogalmazza azt a jelenséget, ami haloványabb árnyalatokban, bennem webkettőben élő lényben is csirázott egy ideje. Ilyen velősen viszont szavakba foglalni azonban nem tudtam:

„Ő mindent tud, de jobbnak kell lennem nála.”

„Velem nem lehet a tegnapi meccsről beszélgetni, nálam csak a mai téma a téma.”

„Tudod tartani a lépést?”

Az weben ádáz csata folyik az információs elsőbbségért. De a webkettes időkben ezt a csatát nem (csak) az erre szakosodott hírgyárak vívják egymással. Ők is, de van egy civil hadszíntér is. Ez pedig a közösségi média. Ott lógunk a Facebookon, a Twitteren, a Tumblren, beállítjuk a Google Alertet, figyeljük a blogokat a Google Readerrel…

Ki pósztol elsőként a friss hírt? Ki ismer fel egy mémet még az elején? Vagy inkább, ki tud egy mémet elindítani a neten a közösség segítségével? Ki tudja a kollégájának, barátjának elsütni, hogy “megvolt az, hogy…” úgy, hogy a másiknak még nem volt meg az, hogy…? Nem is olyan régen, amikor még volt olyan, hogy tumblarity és UP Tumblr blogját figyelte az egész (szó szerint!) webkettes közösség, akkor még volt az egésznek valami diszkrét bája. De ennek már vége, pósztol a fél világ. (Félreértés ne essék, én is e fél világ tagja vagyok, nem tartom magamat különbnek.)

Jobbnak kell lennünk náluk! Mindenkinek, mindenkinél.

Ömlik csőstül az információ, és eközben a csökkenő határhaszon alapvető törvényének értelmében inflálódik minden. A vicc, az esztétikum, a vér, a pina, minden. Az ingerküszöb meg folyamatosan kúszik felfelé. Egy finom kis poén már nem is vicces, mert van mellette 43 másik. Egy hangulatos fotó már nem moccant meg bennem semmit, mert az Instagramon percenként találhatok huszat, de ha az már nem elég, akkor a telefonon elindítom az Explore Flickr alkalmazást és ömlenek az inspiráló amatőr felvételek.

Néha rám tör egy hányingerszerű érzés, amikor első betöltéskor frissül hírfolyamom, és mégis: benézek a Facebook-ra, ott fut egész nap a TweetDeck a kettes számú képernyőn, push üzenetet küld a Google Alertem, ha számomra érdekes témában talál valamit,… Mert ha nem, akkor az az érzésem támad, hogy lemaradok valamiről.

Hiszen nem lehet a többiekkel a tegnapi fejleményekről beszélni, mert náluk csak a mai téma a téma!

Közben valahol mélyen tudom, hogy mindez nem számít. Nem ez az, ami igazán számít. Ha egy hónapig nem jelennék meg a virtuális közösségekben, mi történne? Valószínűleg semmi. Kicsit (pontosabban picurkát) hiányozna egy-egy arc, ki tudja, talán én is hiányoznék egy-egy arcnak (bár kétlem, hiszen, ahogy az imént említettem, ők sem hiányoznának nekem nagyon), majd néhány nap elteltével megszűnne ez a hiány is.

Úgy döntöttem holnaptól elmegyek egy kis szabadságra, a valóságba. Egy hónapon át nem fordulok meg a közösségi médiában. A telefonomról törlöm a Facebook, Twitter, Instagram, Foursquare és egyéb alkalmazásokat, nem indul el reggelente a TweetDeck, nem jelentkezem be napközben semmilyen közösségi oldalra.

A Google Alerts-eimet természetesen életben kell tartamom (bár a push-t lekapcsolom) és a Readert is olvasni kell rendszeresen, mert tájékozódni azért kell. De nem folyamatosan, másodpercenként.

Carpe secundum? Én megelégszem azzal, hogy carpe diem.

Nem kell tartani a lépést!

20:57 – Tiszta Amerika!

Este tizenegykor ránéztem a Twitterre, és azt láttam, hogy téma lett a djuice. Az első percek után annyit értettem az egészből, hogy van egy videó, amit mindenki fikáz. Megnéztem hát a YouTube-on:

A videó rendkívül művi, erőltetett és minden hiteltelen benne. Az arcok, a jellemek, a történetek, a hátterek, a bútorok, a sminkek, a kameraállások, egyszerűen minden… és legfőképpen a mondanivaló. Minden másodpercéből süt a hitelesnek tűnés görcsös vágya, mikor az egész egy nagy önellentmondás.

Ott van például a 17 éves sunáznám típusú buta liba, aki pszichiátriai magánrendelőt szándékozik nyitni, ha majd nagy lesz. Amennyiben nem fiktív figurának vélném, kételkednék, hogy meg tudja különböztetni a pszichológia és a pszichiátria fogalmak jelentését. Feltételezem, hogy a kígyótenyésztő apjától pénzt lenyúló 18 éves tesztoszteron-túltengéses chippenadale kandidátus díjbirkózó figurájának megalkotása is rengeteg átvirrasztott éjszakájába került egy kreatív elmének. Az igazán überelhetetlen figura a 24 éves, egy felvételi pont híján nem genetikus lett globetrotter bölcs romabeütésű fodrász, aki nem utolsósorban valószínűleg meleg (ha a hanghordozásából, öltözködéséből, frizurájából nem sejtenéd, gondolj bele: fordász!). A 24 éves munkanélküli lúzer informatikus-külseje-van-de-nem-az fickó labdába sem rúghat abban a versenyben, melyben a forgatókönyvíró kicsit túllőtt a célon a „minél valószínűtlenebb, annál valószerűbb” elv gyakorlatban történő alkalmazása közben.

Mit is mond a narrátor a videó elején?

„Mindig ugyanazt sulykolják belétek: Vásárolj, hogy menő legyél.”

vagy

„Csak az számít, hogy milyen márkás cuccaitok vannak, hova jártok bulizni, és hogyan pózoltok a kamerának. De vajon tényleg képesek vagyok megszerezni mindazt, amire vágytok? Ez itt nem Amerika, ahol a fiatalok havonta 200 000 forintot tapsolnak el ruhákra, kütyükre, bármire… Ez itt nem Amerika.”

A végén viszont kibújik a szög a zsákból:

„Elintéztük nektek, hogy olcsóbban vásárolhassatok több üzletben, hogy több pénzetek maradjon arra, ami igazán fontos nektek.”

Tehát: Vásárolj, hogy menő lehessél és még a lovacskádra is jusson. Tiszta Amerika!

Ez így azért mindjárt szimpatikusabban hangzik, mint az, amit a videó készítői szerint a többiek sulykolnak, vagy mégsem? Csak én érzem úgy harminc néhány éves fejjel, hogy valaki át próbálja baszni az U26-os korosztályt?

A hibát ott vétette talán a djuice, hogy kampányuk terjedési közegének a közösségi médiát szemelte ki. A közösség pedig azonnal lecsap, ha hazugságot szimatol vagy ha úgy érzi, palimadárnak nézik. Ennek ellenére a legnagyobb félelmem, hogy pénzügyi szempontból a kampány mégis sikeres lesz. Sokan mégis élnek a virágzó online kupon modellek eme példányával, és regisztrálnak, elmennek a boltba, majd vásárolnak. Ahogyan azt sulykolják beléjük.

Pártvezérek Facebook aktivitása

A héten feltűnt, hogy mindkét vezető párt vezére újra aktivizálódott a Facebookon. Gondoltam, talán érdemes visszatekintő jelleggel megnézni, hogy Orbán Viktor és Mesterházy Attila mikor mekkora aktivitást mutatott az oldalon.

Bepötyögtem tehát a két politikus összes eddigi Facebook pósztjainak számát dátummal egy Excel táblába, és készítettem egy diagramot, ami a heti pósztok számát mutatja az idő mentén.

Orbán és Mesterházy pósztok

Az ábrán jól látható, hogy Mesterházy Attila (vagy PR-osai) jóval korábban fedezték fel a Facebookot, mint Orbán Viktor (vagy PR-osai). Mesterházy már 2009 november végén elkezd pósztolgatni, míg Orbán Viktor 2010 január végén kezd el konzultálni az idejének egy részét a Facebookon eltöltő nemzettel.

A választások napjáig Orbán Viktor egy kicsit aktívabbnak mutatkozik. Átlagosan kb. 3,7-szer pósztolt egy héten, míg riválisa Orbán megjelenése előtt hetente átlagosan 2-szer, utána pedig 3-szor pósztolt.

A statisztika ezután kezd érdekessé válni. A választásokat követően Orbán Facebook kedve enyhén megcsappan, de viszonylag aktív marad. 3-4 hetes távlatban nézve tartja a heti kb. 3 pósztot, májustól viszont Facbook kedve lassan lankadni kezd, és június 7. után végleg elhallgat.

Mesterházy-t viszont, mintha a választási eredmények kiütötték volna, a választást követően azonnal eltűnik a Facebookról, és négy hétig nem jelentkezik.  Ezután összeszedi magát, és a választásokat megelőző aktivitáshoz képest szintén enyhén csökkent aktivitással, de rendszeresen pósztol július 27.-ig. Ezt követően szintén síri csend.

És láss csodát, ezen a héten furcsa ihlet révén mindkét politikus újra felfedezte a Facebook-ot (Orbán 11 hét szünet után!) Indul az önkormányzati választások kampánya, újra aktivizálni kell a lelkes választóréteget. A bibi csupán az, hogy más megjelenéssel szemben (pl. tévé, rádió, plakát vagy valami kampányrendezvény) a Facebook pósztok adatai bárki számára könnyen mérhetőek, elemezhetőek. Az fel sem tűnik, hogy egy politikus a kampányidőszakban gyakrabban szól hozzánk a tévében, jön a városunkba, emleget nemzeti konzultációt, stb., mint kampányidőszakon kívül. De itt nyilvánvalóan kilóg a lóláb.

A politikusok a social mediát tehát nem a választókkal való igazi párbeszéd vagy legalább információcsere eszközeként használják, hanem csupán egy olcsó kampányeszközként. Ezt persze korábban is sejthettük, de most már számokkal is alátámaszthatjuk.

Kedves politikusok, kíváncsian várom, hogy mit mutatnak majd a számok az önkormányzati választások utáni hetekben.

PS: A tartalmakat sajnos nem volt időm elemezgetni. Ha valaki kedvet kap, és talál valami érdekeset, tudassa velem.