Beszélgetünk, nevetgélünk…

Egy átlagos multikulturális munkanap…

Egy átlagos szürke munkanap. Három kollégámmal ma átruccanunk Erlangenből a néhányszáz kilóméterre található Renningenbe. A céges autó volánjánál egy indonéz családapa ül, az anyósülésen mellette egy idősebb német úr, hátul egy palesztin fiatal srác, no meg én. Beszélgetünk, nevetgélünk. Néha meg csak csendben ülünk, és nézünk ki az ablakon. Eszembe jut, hogy amikor megérkeztünk, feltétlenül el kell küldenem egy emailt a török kolleganőmnek. Egy hosszabb merengés során felderengenek az utóbbi napok magyar belpolitikai témái, és néhány kérdés fogalmazódik meg bennem. Mit jelent egy átlag magyar ember számára az a fogalom, hogy “multikulturális”? Milyen mindennapi tapasztalata van arról, hogy milyen más kultúrkörökből származó emberekkel együtt élni? Aztán valamit kérdez a palesztin srác, és ezek az értelmetlen gondolatok elillannak. Folytatjuk utunkat, beszélgetünk, nevetgélünk…

…ahogy a csillag megy az égen

Sikerült nyakon csípnem valamit, amit imádok a németekben. Mert ilyen Németországban egyszerűen nem fordulhat elő…

Minden évben kapom a domain szolgáltatómtól az emlékeztető emaileket, mely szerint legyek szíves befizetni az esedékes éves üzemeltetési díjat. Idén az egyik ilyen email kapcsán eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha lemondanék a domainről, hiszen évek óta nem használom. Írtam tehát egy emailt az alábbi szöveggel:

Kedves …!

Mit kell tennem, ha egy adott domaint már nem kívánok tovább használni és nem kívánom meghosszabbítani az üzemeltetési időszakot?

Üdvözlettel,

Az emailem lentebb tartalmazta a szolgáltató eredeti emlékeztetőjét, mivel arra válaszként született. Néhány percen belül érkezett a válasz:

Tisztelt …!

Köszönöm, ennyi visszajelzés elegendő volt. A domaint, annak lejártakor
felmondásba tesszük. Kérem, hagyja figyelmen kívül a további automata
emlékeztető értesítéseket.

Üdvözlettel:

Nem először fordult velem elő, hogy egy szolgáltatónak/beszállító parnernek felvetettem egy kérdést, amit az megrendelésként/felszólításként értelmezett. Élénken él bennem még egy korábbi munkahelyi esetem, amikor egy szoftver beszállítónak feltett kérdésre, mely szerint “mekkora ráfordítás volna megcsinálni, hogy…” az a válasz jött egy idő múlva, hogy “megcsináltuk, x óra volt”.

Szerintem a fenti emailem szövege elég egyértelmű. Kérdeztem valamit, egy vessző sem utalt arra, hogy cselekedni is kívánok jelen pillanatban.

Sikerült nyakon csípnem valamit, amit imádok a németekben. Mert ilyen Németországban egyszerűen nem fordulhat elő. A szavaknak konkrét értelme van, a nyelvtani szabályok egyértelműek, és mindenki tudja, hogy – minimum az üzleti kommunikáció során, de néha talán Goethénél is – nincs tere az egyéni értelmezésnek. Ha pedig partnerem helyesen értelmezi a kérdésemet, nem kezd el segítőkészen kreativkodni, nem próbálja kitalálni a gondolataimat, majd jó esetben aszerint, rosszabb esetben a vélt gondolataimnál okosabb gondolatok alapján cselekedni.

Lehet, hogy a kreatívkodás és a gondolatolvasás olykor hatékonyabnak tűnik, de ott a félreértés esélye, ami jelentős károkat okozhat. Hosszú távon szerintem a németes hozzáállás a hatékonyabb.

Dolgozni csak pontosan, szépen,…

Mérget vehetsz rá

Honnan ered a “mérget vehetsz rá” kifejezés? Olvasd el a bejegyzést, és megtudod.

Ma valami kapcsán kíváncsi lettem, hogy honnan ered a “mérget vehetsz rá” kifejezés. Próbáltam guglizni, de nem találtam semmi használhatót. Egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet arra, hogy a német “darauf kannst du Gift nehmen” kifejezésre keresve a válasz könnyedén megtalálható.

A kifejezés az egyházi igazságtétel egy középkorban alkalmazott formájára utal. A vádlottnak vagy elítéltnek mérget kellett innia, esetleg egy mérgezett darab kenyeret kellett ennie. Amennyiben az igazság – és ezzel isten – az ő oldalán állt, túlélte a próbát, ellenkező esetben pedig bizonyosságot nyert, hogy jogos volt a vád. Gondolom, az esetek túlnyomó többségében az egyháznak lett igaza.

Jelentése tehát nagyjából az, hogy annyira biztos vagyok állításom igazában, hogy az szerintem még a méregpróbát is kiállnám.

Felfedeztem továbbá egy érdekes apró részletet a használatban: amikor bizonytalanok vagyunk valamiben, akkor azt mondjuk, “nem vennék mérget rá” (én), ha viszont biztosak vagyunk magunkban, azt mondjuk “mérget vehetsz rá” (te). Micsoda különbség! Ha valaki belepusztul, az tuti nem mi leszünk.

Az alábbi Monty-Python filmrészlethez hasonlóan az eljárás egyébként a maga logikai rendszerében teljesen ésszerű. A fogalom a jelenet alapján hangozhatna akár úgy is, hogy “mérlegbe szállhatnál egy kacsával”.

Népet fohászáról

Miért is fohászkodik a magyar? Azt kéri, hogy legyen kolbászból a kerítés és ide a suskát, de azonnal. Indoklásul meg nagyjából annyit tud felhozni, hogy mert ennyi szívás után nekem ez jár. Ez a fajta követelőzés egy óvodás gyermek szellemi színvonalát üti meg. A német hozzáállása ennél kicsit analitikusabb és érettebb…

Szilveszterkor, mint minden igaz magyar, én is szavaltam a sorokat:

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Eközben átfutott az agyamon, hogy vajon ebben a pillanatban más nemzetek milyen fohásszal fordulnak isteneikhez. Vegyük példának okáért a németeket:

Einigkeit und Recht und Freiheit
für das deutsche Vaterland!
Danach lasst uns alle streben
brüderlich mit Herz und Hand!
Einigkeit und Recht und Freiheit
sind des Glückes Unterpfand
Blüh im Glanze dieses Glückes,
blühe deutsches Vaterland!

Ami magyarul valami ilyesmit jelent (nem műfordítas, csupán a jelentés megértése érdekében):

Egységességet, jogot és szabadságot
a német hazának!
Erre törekedjünk együtt
testvériesen szívvel és tettel!
Egységesség, jog és szabadság
a boldogság zálogai
Virágozz eme boldogság ragyogásában,
virágozz német haza!

Miért is fohászkodik a magyar? Azt kéri, hogy legyen kolbászból a kerítés és ide a suskát, de azonnal. Indoklásul meg nagyjából annyit tud felhozni, hogy mert ennyi szívás után nekem ez jár. Ez a fajta követelőzés egy óvodás gyermek szellemi színvonalát üti meg.

A német hozzáállása ennél kicsit analitikusabb és érettebb. Három fontos alapérték érvényesüléséért fohászkodik, azzal a meggyőződéssel, hogy ezek a boldogsághoz vezető út építőkövei. Nem a suskát követeli, hanem a suskaszerzés stabil feltételeinek tejesülését. Ha ez megvan, a suskát majd megszerzi kétkezi munkával saját maga.

Ez egy rendkívül fontos hozzáállásbeli különbség.

Valószínűsítem, hogy egy sikeres Forma-1 versenyző sem egyszerűen azért fohászkodik magában, hogy nyerjen, hiszen már zsinórban a tizedik futamon a sereghajtók közt végzett és az igazságérzete azt diktálja, hogy már igazán ideje volna egy dobogós helyet szereznie. Szerintem az igazán profi, aki olykor nyerni is szokott, végigpörgeti magában, hogy az időmérők tapasztalatait hogyan fogja majd az előtte álló versenyen kamatoztatni. Reménykedik abban, hogy a versenyfeltételek neki kedveznek majd. Száraz idő lesz vagy nedves, attól függően, hogy ő milyen pályán ügyesebb a többi versenyzőnél, hogy a gumicsere-stratégiát megfelelően választották csapattársai, hogy a pitben a srácok ugyanolyan fegyelmezettek lesznek, mint a korábbi versenyeken, hogy a motor összeszerelésénél a technológiai előírásokat betartották stb.

Tehát, a nyerő azt reméli, hogy a győzelem feltételei adottak, és kizárólag az ő teljesítményén múlik, mi lesz az eredmény. Ezen túlmenően persze elszánt és felkészült, ezért esélyes, hogy valóban ott lesz az elsők között. A vesztes pedig majd puffog magában, hogy már megint milyen gyengén szerepelt, pedig nagyon akart, és a korábbi (gyenge) eredményei alapján már igazán megérdemelte volna.

2011 szilveszterén a németek istenéhez fohászkodtam – a magyarok érdekében.

Madarat tolláról, népet villanykapcsolójáról

Számtalan szempontból lehet különböző országok népeit összehasonlítani. Én most a villanykapcsolók állásának szempontjából hasonlítanám össze a magyarokat a németekkel.

Számtalan szempontból lehet különböző országok népeit összehasonlítani. Én most a villanykapcsolók állásának szempontjából hasonlítanám össze a magyarokat a németekkel.

Magyarországon a villanykapcsolók az alábbi ábra szerint vannak bekötve. Amikor be van kapcsolva a lámpa, a kapcsoló teteje van benyomva, amikor le van kapcsolva, akkor az alja.

Teljesen logikus, hiszen fel- meg lekapcsoljuk a lámpát, ugyebár.

A németek fordítva kötik be a kapcsolókat. A kikapcsolt állapot esetén van fent benyomva a kapcsoló, és a bekapcsolt állapot esetén pedig lent, ahogy azt az alábbi ábra mutatja.

Hogy ebben mi a logika? Az, hogy egy kapcsoló a létének túlnyomó részében kikapcsolt állapotban várakozik. A magyar bekötési módszer esetén pedig ezen idő alatt a kapcsológomb tetején megül a por. A német meg hát nem szereti a port. Érdekes, hogy a német rendszeretet és a hatékonyságra való törekvés az élet ilyen apró részletében is fellelhető.

Ahogy a mondás mondja: Madarat tolláról,…

Carpe secundum?

Ma botlottam bele — hogyan másképp, mint a neten böngészve — egy iPhone alkalmazás hirdetésébe.

Nem a reklámról vagy a benne szereplő termékről akarok beszélni. Ami miatt billentyűzetet ragadtam, az az, hogy a reklámfilmben szereplő hölgy három rövid mondatban pontosan megfogalmazza azt a jelenséget, ami haloványabb árnyalatokban, bennem webkettőben élő lényben is csirázott egy ideje. Ilyen velősen viszont szavakba foglalni azonban nem tudtam:

„Ő mindent tud, de jobbnak kell lennem nála.”

„Velem nem lehet a tegnapi meccsről beszélgetni, nálam csak a mai téma a téma.”

„Tudod tartani a lépést?”

Az weben ádáz csata folyik az információs elsőbbségért. De a webkettes időkben ezt a csatát nem (csak) az erre szakosodott hírgyárak vívják egymással. Ők is, de van egy civil hadszíntér is. Ez pedig a közösségi média. Ott lógunk a Facebookon, a Twitteren, a Tumblren, beállítjuk a Google Alertet, figyeljük a blogokat a Google Readerrel…

Ki pósztol elsőként a friss hírt? Ki ismer fel egy mémet még az elején? Vagy inkább, ki tud egy mémet elindítani a neten a közösség segítségével? Ki tudja a kollégájának, barátjának elsütni, hogy “megvolt az, hogy…” úgy, hogy a másiknak még nem volt meg az, hogy…? Nem is olyan régen, amikor még volt olyan, hogy tumblarity és UP Tumblr blogját figyelte az egész (szó szerint!) webkettes közösség, akkor még volt az egésznek valami diszkrét bája. De ennek már vége, pósztol a fél világ. (Félreértés ne essék, én is e fél világ tagja vagyok, nem tartom magamat különbnek.)

Jobbnak kell lennünk náluk! Mindenkinek, mindenkinél.

Ömlik csőstül az információ, és eközben a csökkenő határhaszon alapvető törvényének értelmében inflálódik minden. A vicc, az esztétikum, a vér, a pina, minden. Az ingerküszöb meg folyamatosan kúszik felfelé. Egy finom kis poén már nem is vicces, mert van mellette 43 másik. Egy hangulatos fotó már nem moccant meg bennem semmit, mert az Instagramon percenként találhatok huszat, de ha az már nem elég, akkor a telefonon elindítom az Explore Flickr alkalmazást és ömlenek az inspiráló amatőr felvételek.

Néha rám tör egy hányingerszerű érzés, amikor első betöltéskor frissül hírfolyamom, és mégis: benézek a Facebook-ra, ott fut egész nap a TweetDeck a kettes számú képernyőn, push üzenetet küld a Google Alertem, ha számomra érdekes témában talál valamit,… Mert ha nem, akkor az az érzésem támad, hogy lemaradok valamiről.

Hiszen nem lehet a többiekkel a tegnapi fejleményekről beszélni, mert náluk csak a mai téma a téma!

Közben valahol mélyen tudom, hogy mindez nem számít. Nem ez az, ami igazán számít. Ha egy hónapig nem jelennék meg a virtuális közösségekben, mi történne? Valószínűleg semmi. Kicsit (pontosabban picurkát) hiányozna egy-egy arc, ki tudja, talán én is hiányoznék egy-egy arcnak (bár kétlem, hiszen, ahogy az imént említettem, ők sem hiányoznának nekem nagyon), majd néhány nap elteltével megszűnne ez a hiány is.

Úgy döntöttem holnaptól elmegyek egy kis szabadságra, a valóságba. Egy hónapon át nem fordulok meg a közösségi médiában. A telefonomról törlöm a Facebook, Twitter, Instagram, Foursquare és egyéb alkalmazásokat, nem indul el reggelente a TweetDeck, nem jelentkezem be napközben semmilyen közösségi oldalra.

A Google Alerts-eimet természetesen életben kell tartamom (bár a push-t lekapcsolom) és a Readert is olvasni kell rendszeresen, mert tájékozódni azért kell. De nem folyamatosan, másodpercenként.

Carpe secundum? Én megelégszem azzal, hogy carpe diem.

Nem kell tartani a lépést!

Hátborzongás és összeesküvéselmélet

Amikor az ember asszonya terhes lesz, és elkezd kerekedni a hasa, az ember azon veszi észre magát, hogy mindenhol terhes asszonyok jönnek szembe. Mintha valami furcsa ok folytán az egész világ akkor kezdett volna családalapításba, mint a szemlélő. Pedig valószínűleg csupán arról van szó, hogy amikor egy adott téma felé fordítjuk figyelmünket, a témával kapcsolatos ingereknek egy alacsonyabb küszöböt kell átugraniuk, hogy tudatosuljanak. Bármilyen prózai okai vannak a jelenségnek, a szemlélő egy kicsit hátborzongatónak éli meg.

Onnan jutott ez eszembe, hogy az utóbbi napokban egyre többször borzong a hátam. Az asszony hasa lapos, mint a deszka, az ok valami más.

Hetekkel ezelőtt egy kollégámmal a magasszintű politikai elit manipulatív kommunikációjának tudni vélt és tudott dolgairól beszélgettünk az iszapkatasztrófa kapcsán. Például arról, hogy van egy a környezetvédelmi üzletágban dolgozó ismerősöm, aki történetesen személyesen ismeri Bakonyi Zoltánt, és a színfalak mögül más fényben látszanak a dolgok, mint a média hírcsatornáin keresztül. Eme beszélgetés apropóján kaptam a kollégámtól egy trilógiát, amelynek könyvei a következő címeket viselik: Az elme gyilkosai, A téboly katonái, A végső háború.

Mielőtt belemennék a könyvekben leírtakba, felfedek egy említésre méltó tényt, amelyet a könyv elolvasása után fedeztem fel a szerző után guglizva, mivel a könyv valahogy… hogy is mondjam… “gyanús” volt. A szerzőként feltüntetett Duncan Shelley egy fiktív figura, valódi neve Bodor Csaba. Bodor Csaba szintén fiktív személyiség, állítólag a szcientológiai egyház kitalációja, és az egyház vallási dogmáit adja elő emberi fogyasztásra alkalmasnak vélt módon. A könyveket egyébként állítólag betiltották, boltban, antikváriumban valóban nem fellelhetőek, én is elektronikus formában kaptam őket. Ez egy kicsit más fénybe helyezi az egyébként izgalmas történetet, és magyarázatot ad néhány furcsa dologra (mérhetetlen pszichológia ellenesség, kisebb-nagyobb csúsztatások, manipulatív módon helyesnek tűnő, de formálisan hibás logikai láncok a könyvben), de nem erről szeretnék itt most írni, hanem a borzongásig vezető útról.

Egy kis spoiler elengedhetetlen ahhoz, hogy követni tudjon a kedves olvasó az úton. A könyv egy pszichológus megpróbáltatásairól szól, aki ki akar szállni egy titkos játszmából. Évekig dolgozott az úgynevezett Legfelsőbb Kasztnak, amely egy maroknyi emberből álló titkos döntéshozó szerv, és amely uralkodik az egész világ felett. A világ eseményeit ugyanis három ember irányítja akik négy hatalmi ágra osztották a világot irányító hatalmas szervezetet (ideológia, erőszak, gazdaság, politika), és ezáltal bárhol, bármit el tudnak érni. Ha ahhoz van kedvük, és érdekeik úgy diktálják, új tudományos felfedezéseket hintenek el a világban, összeroppantják, majd újra kivirágoztatják a világgazdaságot, atomháborút robbantanak ki, stb. A rendszer alsóbb szintjein mindenki úgy hiszi, hogy a hierarchiában felette már csak egy néhány fős beavatott testület van. Főhősünk, Julis Andan az ideológia ág világszintű irányítója volt (hozzá tartoztak többek közt a média, a vallás és az oktatás), de elege lett a dologból, és úgy döntött, kitálal. Andan azt tervezi, hogy felfedi a Legfelsőbb Kaszt mibenlétét, megmutatja a világnak, hogyan működik valójában. Számít arra, hogy megpróbálják megakadályozni, ezért elrejtőzködik, és elkezdi írni könyvét, a “Rendszer Hiteles Krónikáját”. Egy fokozatosan eszkalálódó, világra szóló hajsza indul, amely során a Legfelsőbb Kaszt egyre keményebb eszközöket vet be az eltűnt pszichológus megtalálása és kiiktatása érdekében, miközben a hajszában résztvevők és az azt szemlélők közül senki sem tudja, hogy az, ami történik, az imént leírtak miatt történik.

Valakinek rémlik, a történet, annak ellenére, hogy nem olvasta a könyvet? Ha nem, akkor bedobok egy nevet: Julien Assange. Most esetleg?

Julien Assange, a Wikileaks vezetője körül napok óta egy az egyben az történik, mint ami a könyvben Julius Andan körül történik. A sors humorérzékét mutatja, hogy nevük mennyire hasonlít egymásra.

Nem hiszek az összeesküvéselméletekben. Remélem, hogy az olvasott történet emléke űz tréfát az elmémmel, mint ahogy az újszülöttre való várakozás űz tréfát a várandós nők férfiúinak elméjével. De minden nap figyelem az Assange-zsal kapcsolatos híreket, és minden nap megdöbbent, hogy a könyv valamely epizódja látszik megelevenedni a híradásokban. Egyszerűen hátborzongató.

Csak a kolbásznak van kettő

Nemrég körbejárta a netet Matt Might zseniális The Illustrated Guide to a Ph.D. című ábrasorozata, amely bemutatja, hogy mit is jelent az, ha valaki eléri a doktori fokozatot (egy magyar nyelvű fordítás itt megtekinthető). Mit jelent az egyén szemszögéből, és mit jelent az emberiség össztudásának tükrében. Az ábrák alázatra és szerénységre tanítanak.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy szinte semelyik fordítás nem tartalmazza a képsorozat utolsó darabját, amely valószínűleg a képsorozatot ihlette, és ami azt a tudást ábrázolja, ami az emberiség mai ismereteinek határvonalán kívül esik: Matt beteg kisfiának gyógymódját. A plasztikus ábrázolás által keltett katarzis mellett ugyanis elsikkadunk az üzenet mellett. A bejegyzés tulajdonképpen a képsorozat nyomtatott verziójának vásárlására buzdít, amelyből olyan diákok ösztöndíját finanszíroznák, akiktől a genetikus rendellenességekkel kapcsolatos kutatások előrehaladását remélik. Zárójel vége.

De vissza az ábrákhoz: mi mást sugall az ábrasorozat az alázaton és szerénységen túl?

Szinte látni lehet benne azt a folyamatot, ahogy az évezredek során sok-sok ember erőfeszítése révén felhalmozódott az a rengeteg tudás, amit a nagy kör jelképez, és hogyan növekszik ez a kör ma is napról napra.

De a legérdekesebb felismerés, amely számomra az ábrákból nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség tudásának van egy elméleti határa. Mert a tanulási folyamat, amely révén az egyén eljuthat a határvonalig időt vesz igénybe. Az emberi élet pedig véges. A technika és az oktatás fejlődése fel tudja gyorsítani a határvonalhoz vezető utazást, de az úton való haladás sebessége mindig véges gyorsaságú lesz, ahogy az emberi élet is mindig véges marad. Tehát van a körnek egy sugara, amelynél távolabbra ember nem juthat el, mert halandó. “Alles hat ein Ende nur die Wurst hat zwei”, mondja a német, ami magyarul annyit jelent, hogy mindennek van egy vége, csak a kolbásznak van kettő.

Lehet, hogy Matt ideája, miszerint egyszer eléri az emberiség azt a buborékot, amelyben fia gyógyulásának titka van elrejtve egy ábránd csupán, mert az túl távol van tőlünk ahhoz, hogy elérhessük. (Arról nem is beszélve, hogy a buborék esetleg nem is létezik, mert valójában nincs is gyógymód.)

Talán meg is veszem a füzetecskét, hátha hozzásegítek valakit ahhoz, hogy feszítsen egy kicsit a határokon. És hátha az a valaki pont a gyógymódot tartalmazó buborék közelében matat majd éppen a kör szélén. De ha egy másik értékes tudást rejtő buborék mellett matatna, az sem volna rossz. Én azért szorítok Mattnek.

Manu Chao és a politika

Hazafele menet szól a zene a fülemben. Politik Kills. Manu Chao folyamatosan levonja az általa evidensnek mondott következtetést: “Thats what my friend is an evicence: politik is violence.” A politika tehát egyenlő az erőszakkal. És bár ezt nem mondja ki, de úgy érzem, erősen elítéli. De mit is? Hol is van a probléma?

A következő fogalmakat köti össze Manu Chao a politikával: hazugság, drog, bomba, torpedó, vérengzés, erőszak, sírás, közöny, és a legtöbbet elhangzó, a létező rosszak legrosszabbika: a gyilkosság.

Mit is jelent az, hogy politika? A szó jelentése a görög “polisz” szóból ered, eredendően az jelentette, hogy “közélet”. Ma a csoportos döntéshozatali mechanizmusokra alkalmazzuk. Végül is nagyon egyszerű a lényege: érdekérvényesítés. Manapság hajlamosak vagyunk a fogalmat kizárólag az állami és államközi hatalmak érdekérvényesítési ténykedésére alkalmazni, de tulajdonképpen, amikor eldől, hogy mi legyen egy osztálykirándulás uticélja, vagy akár az, hogy kedvesünkkel moziba megyünk-e esete (ahova ő akar menni) vagy koncertre (ahova mi), az mind-mind politika.

Volak idők, amikor nagyon egyszerű volt a politika az emberek világában: aki erősebben lendítette a bunkót, annak az érdeke érvényesült. Ez az állatvilágban még ma is jól működő mechanizmus. Véresnek véres, de a Nagy Terv szermszögéből nézve valószínűleg kielégítően működik. Mi, emberek, idővel kialakítottunk finomabb mechanizmusokat az érdekérvényesítés terén. Ahogy társadalmunk egyre összetettebbé vált, érdekeink is egyre összetettebbé váltak, érdekcsoportjaink és kapcsolataik is, tehát a politika is azzá vált. Mára a politika már tudomány.

Tudósok foglalkoznak avval, hogy hogyan kell kérni, meggyőzni, hazudni, hízelegni, fenyegetni, stb. azért, hogy a mi érdekünk érvényesüljön. És mivel a cél némelyek szerint szentesíti az eszközt, továbbá minden érdekcsoport vezetője szerint a saját érdekcsoportjának az érdekei a helyes és jó érdekek, mindenki az összes lehetséges rendelkezésre álló eszközzel kűzd a saját érdekeiért. Civilizációnk eljutott odáig, hogy számos egyéb eszközt alkalmaz mielőtt a bunkóhoz nyúlna. Ez a politika. Ha más nem segít, akkor a dolog eljuthat a bunkóig. Az is politika.

A politika önmagában nem rossz. Pontosabban nem a politika rossz. A “rossz” értékítélet viszonyítási alap nélkül nem is alkalmazható a politika fogalmára (mint ahogy semmire sem).

A nap pl. káros sugarakat bocsát ki magából, ami égést, szélsőséges esetben bőrrákot és ezáltal halált okozhat. A nap ettől még nem rossz. De a nap élteti a növényeket és minket embereket is, nélküle nem is lehetne élet a Földön. Ettől a nap még nem jó. A nap csak van. A politika ugyanígy csak van. És vannak emberek, érdekcsoportok, akik a politika eszközeit így vagy úgy használják. Ők lehetnek rosszak vagy jók, de ők is csak egy-egy viszonyítási pontból nézve. Mert végső szinten jó és rossz sincsen. Tom szerint Jerry a rossz, Jerry szerint Tom.

Minden azért létezik, mert ellentétes erők folyamatosan harcolnak egymással. Jin és Jang, a Teremtő és a Sátán, Tom és Jerry. És ez mind összesűrűsödik egyetlen fogalomban: politika. Manu Chao a dualitásnak csak az egyik oldalát mutatja meg, a másik, szintén evidens oldalát kitakarja vagy nem látja: “Thats what my friend is an evidence: politik is peacefulness.”